28. fejezet

Sziasztok kedves Olvasóim!
Először is elnézést a késői részért, de megkezdődött a suli, a különórákkal, zenekarokkal együtt, így nagyon nem volt időm ideülni...
De most kész van a várva várt rész, úgyhogy nem untatlak tovább titeket! :)
Köszönöm a türelmet, jó olvasást kívánok! :)
Eszti ♥

Zayn

Egyikünk sem szólt semmit. Tudtuk, hogy bármit is mondunk most, nem változtatna a véleményén. Hagyni kell még egy kicsit, hátha meggondolja magát.
Ettől függetlenül tartottam tőle, hogy mégsem így lesz. Hogy tényleg szakít Daisyvel...
Nekem ez kicsit sok volt, így hát úgy döntöttem hazaindulok.
Azonban elhatározásom pillanatában megérkezett Perrie és Eleanor.
Perrie gyönyörű volt, mint mindig. Szőke haja loknikban omlott a vállára, arcán pedig natúr smink volt. Nagyon szerettem, amikor így nézett ki az arca. A koncertekre, interjúkra mindig egy rakat sminket kennek magukra, pedig nem kellene. Perrie mindenhogyan szép.
- Sziasztok! - köszöntek a lányok, majd utánuk jött egy körülbelül annyi idős srác, mint Harry.
Ő csak kurtán odaköszönt nekünk, majd Pezzel felmentek az emeletre. Kérdőn néztem a srácokra, de ők sem tudtak semmit róla.
Ezek után összetörve, és teljesen megsemmisülve hazaindultam. Perrinek új szerelme van?
                         

Daisy

Az ajtó csapódása jelezte Zayn megérkeztét. Azért este nyolcra csak hazaért...
Őszintén szólva, nagyon féltem délután, hogy elmegy majd a fiúktól, de nem jön haza. Mondjuk ez alapján akármikor eljöhetett onnan előbb is, és újra drogozni ment...
Végül úgy döntöttem, hogy megnézem minden rendben van-e vele. Nem volt...
Megijedtem, hogy valami újabb drogtól roskad így magába...
- Minden rendben? - kérdeztem.
- Nem, semmi sincs rendben! - válaszolt könnyes szemekkel.
Ezen pillanatban valami úrrá lett rajtam. Zayn nagyon ritkán fakad sírva, így tudtam, nagy gáz van, valamint azt is tudtam, hogy vele kell lennem.
Mi volt az az érzés? Szeretet.
Leültem mellé a kanapéra, és vártam, hogy elkezdje. Először kételkedve nézett rám, majd furcsa módon belekezdett.
- A srácoknál voltam ma délután. Elvoltunk, beszélgettünk, aztán megérkeztek a lányok. Perrie szép volt, mint mindig. Akkor is elvarázsolt... De nem is ez a lényeg, hanem hogy egy srác is vele jött...
- Zayn. Ez nem akkora nagy ügy, biztos csak egy ismerőse, vagy tudom is én...
- Kettesben mentek fel az emeletre! - kelt ki magából teljesen.
Eljött az a pont, amikor már nem tudtam mondani neki semmit. Tanácstalan voltam. Soha nem voltam még ilyen helyzetben... Azonban tudtam egy jó módszert az ilyen esetekre.
Megöleltem. Először meglepődött, de viszonozta a gesztust. Milyen régen volt már ilyen pillanatunk!
Úgy éreztem, visszatért a régi Zayn Malik. Az, akit én az X-faktor előtt ismertem.
A pillanatot a telefonom hangja zavarta meg. Sms-t kaptam. Nialltől.
- Nagyon boldognak tűnsz. Kitől jött az üzenet? - kérdezte.
- Niall írt. Találkozni szeretne velem! - újságoltam boldogan.
Tudtam, hogy meggondolja magát. El sem hiszem!
- Daisy, nem biztos, hogy jó híreket fogsz kapni... - mondta, én pedig elképedve néztem rá.
- Ezt te sem gondolod komolyan! - nevettem fel kínosan - Zayn, attól még, hogy neked Perrievel nem jött össze a dolog, nekem még összejöhet!
- Nem viccelek! Daisy, csak nem akarom, hogy csalódj!
- Úgy, ahogy múltkor sem akartad? Köszönöm, de megleszek egyedül is! - majd inkább elmentem otthonról.
Útközben folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy igazat mondott-e. Egyszerűen, valahogy éreztem, hogy igaza van. Lehet, hogy én reagáltam le rosszul... De nem akarom elveszteni Niallt!
Becsengettem hozzá. A gyomrom liftezett, a kezem remegett. Nem tudtam, mire készüljek...
- Szia! - köszöntem neki, mikor kilépett az ajtón.
Már értem, miről beszélt Zayn. Az elmúlt napokban alig láttam őt, de még mindig irtózatosan jól nézett ki.
- Szia, Daisy - köszönt ő is, de hangja nem volt valami boldog - Azért hívtalak, mert beszélnünk kell...
- Miről? - kérdeztem. Próbáltam mosolyogni, de nem ment. Tudtam, hogy elvesztettem.
- Tudod, tegnap rájöttem valamire. Nekem a legfontosabb dolog a kapcsolatban a bizalom. És úgy érzem, benned már nem tudok megbízni, érted? Amikor nem szóltál, hogy Zayn előkerült, összetört bennem valami. Valami, ami hozzád kötött. Hiszen, jól tudtad, hogy én is ugyanúgy aggódtam Zaynért, sőt... - kisebb szünetet tartott. Most már mindent értek.
Nem akartam előtte sírni, de az ilyet nem lehet kontrollálni. Nem akartam, hogy megsajnáljon.
- Sajnálom... - mondta, majd becsukta előttem az ajtót.
Zaynnek teljes mértékben igaza volt. Nem hiszem el, hogy ezt tettem vele...
Sírva futottam haza. Ürességet éreztem. Niall nem az életem része többé...
Mikor hazaértem, felrohantam a szobámba sírni. Szégyelltem magam Zayn előtt. Ő csak segíteni akart...
Simogatást éreztem a hátamon. Zayn volt az.
- Ne haragudj! Igazad volt... - újra kitört belőlem a sírás.
Jó szorosan megölelt. Tudtam, hogy velem van, lesz, és hogy mindig is velem volt...

27. fejezet

Sziasztok!:)
Újra itt, és nagyon nagyon nagyon szeretném megköszönni az 56 feliratkozót, és a TÍZ kommentet amit az előző fejezethez kaptam! Nagyon örülök, hogy szeretitek a blogomat, és hogy visszajelzéseket kapok ezzel kapcsolatban! Ti vagytok a legjobbak♥
Mostantól van a blogon chat is, ott feltehetitek kérdéseiteket a bloggal, a fejezetekkel, vagy akár velem kapcsolatban is. Várom a kérdéseket, visszajelzéseket! :)
Köszönöm!♥
Szeretném megköszönni AudreyC. - nek, hogy a blogomat csodálatossá varázsolta az új fejléccel, és az egész kinézettel. Hát nem szuper? Én imádom az új kinézetet! Köszi Hahone♥
Sokpuszi: EstherG.♥




- Ellie? Te meg mit keresel itt? - néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Ó, Daisy, szóval... én csak azért jöttem... - dadogott. Először nem esett le, de végül rájöttem. Arra számított, hogy nem én nyitok ajtót, hanem Zayn vagy valaki más a bandából. Meg sem várva mit szeretne, rácsuktam az ajtót.
Annyira elegem van már az ilyenekből. Miért kell ezt csinálni? Mitől lesz neki jobb? Kap egy képet, meg egy aláírást. Ilyet ugyanúgy kaphat egy koncerten, egy rajongói találkozón, vagy ha véletlenül összefut vele az utcán. Nem értem az ilyet. Azt hiszik, hogy megjelennek, és jelen esetben Zayn teljesen odalesz, beengedi őket, és összehaverkodnak? Sajnos erre a válasz nem.
Mindegy is, nem szabad az ilyenen ennyire kiakadnom. Inkább nekiállok tanulni, mert nem megyek semmire sem...

Zayn

Az elmúlt napok miatt óriási bűntudat gyötör. Jól tudom, hogy mindenkinek fájdalmat okoztam ezzel a hirtelen eltűnéssel, és a következményeivel.

Persze, hogy azt mondták nem haragszunk, minden oké, a lényeg, hogy jól vagy... De tudom, hogy legbelül igenis mérgesek ezekért a napokért. Halálra aggódták miattam magukat. A fiúk szerint Daisy volt az, akit teljesen kikészített ez az egész, amin őszintén szólva nagyon meglepődtem. 

Hiszen, ő volt az, aki elkezdte ezt az egész 'háborúsdit'. Én őszintén szólva nagyon sajnáltam, hogy ilyen közöttünk a viszony. Annyira szerettem, amikor mindent megbeszéltünk egymással,  ugrattuk a másikat, de ugyanakkor olyanok voltunk, mint a testvérek. Őszintén szólva, én mindig úgy tekintek Daisy-re mint a húgomra. 

Daisyről hirtelen Niall jutott eszembe. Olyan szótlan, és kedvetlen... Soha nem szokott ilyen lenni...

- Hé, haver, minden oké? - kérdeztem tőle, ő pedig, mint akit álmából ébresztenek, riadt fel.

- Bocs, mit mondtál? - kérdezett vissza. 

- Rendben vagy? Olyan kedvetlen és szótlan vagy... Daisyvel van valami? 

- Mondhatjuk... - válaszolt egyszerűen. 

- Akarsz beszélni róla? - puhatolództam. 

Az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Olyan semmilyen volt. Nem a megszokott Niall ült mellettem. 

Nem válaszolt semmit, így inkább hagytam egy kicsit. Tudom, hogy nem könnyű ez a dolog. 

Engem is nagyon megviselt amikor Perrievel szakítottunk. Hogy őszinte legyek, nagyon hiányzik. 

Rossz nélküle elaludni, felkelni, élni... Üres az életem nélküle. És ezt nem azért mondom, mert jól hangzik, hanem mert így is van. A ház is csendesebb nélküle. Daisyvel szinte soha sem beszélünk egymással. Csak élünk egymás mellett. Valamilyen szinten ez sem a legjobb dolog. Most kamasz, neki épphogy szüksége van valakire, akivel beszélgethet. Tudom, hogy a barátai elfordultak tőle, így még az iskolában sincs senkije sem. Nem tudom, hogy Perrievel vagy Eelanorral mennyit beszél, vagy beszél-e egyáltalán. Mindenesetre ha hazamegyek, akkor majd megbeszélek vele mindent. Legalábbis remélem, ő is vevő lesz rá...

- Azt hiszem, szakítok vele... - fakadt ki Niall, mi pedig tágult szemekkel néztünk rá. Nem lehet, hogy ők ketten szétmenjenek...

Niall Daisyt, Daisy pedig Niallt egészíti ki. Nem, nem lehet. Ők ketten összetartoznak. Meg kell akadályoznom, még mielőtt Niall olyat tesz, amit egész életében bánni fog...

26. fejezet

Ahoiiii!
Sajnálom a késői részért, de időm eddig nem nagyon engedte, hogy ide tudjak ülni, és új részt írni. Most viszont sikerült, és remélem, mindenkinek tetszeni fog! :)
A következő rész 6 komment után jön! :)
xoxo: EstherG.♥
Egy kis reklám: az egyik barátnőm Austin Mahone-os blogba kezdett bele. Ha szereted Austint, akkor mindenképpen ajánlom, hogy olvass bele! :) LINKLINKLINK


Három nap után még teljesen magam alatt voltam.
Nem tudtam belenyugodni, hogy most Niallel... fogalmam sem volt, hogy állunk. A múltkori dolog óta nem mertem felhívni. Féltem attól, hogy szakít velem. A mostani álláspontnál legalább még nem voltam benne biztos, hogy szakítottunk. Nem tudom elképzelni az életet nélküle...

A keddi napom is ugyanolyannak ígérkezett.
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, felöltöztem, majd lementem reggelizni.
- Jó reggelt! - köszöntem Zaynnek reggel.
Igen, nem költöztem el. Túl sok minden köt ide. Egyszerűen... nem tudtam elképzelni Zayn nélkül az életemet. Furcsa dolog, nem igaz? Hiszen igazándiból, még mindig nem barátkoztunk meg a másikkal, de én nagyon szeretek vele élni. A hétköznapjaim unalmasan telnének nélküle, és persze a többiek nélkül. Szinte már a családommá váltak...
Miután megreggeliztem, nekivágtam egy újabb iskolai napnak. Nagyon nem volt kedvem elmenni, de muszáj volt. A tegnapi nap után teljesen elment a kedvem az osztályomtól. Két hetet hiányzol, és máris úgy érzed, hogy egy évig nem voltál suliban. Mindenről lemaradtam...
Hol is kezdjem?
Matt és Ellie szakítottak, ugyanis Matt rájött Ellie és Ben viszonyára. Vicces, nem igaz? Tudok még viccesebbet is... Ellie és Ben folytatták a kapcsolatukat, azonban így nem kellett azon aggódniuk, hogy valaki meglátja őket.
Valamint én szinte az összes lánynak az ellensége lettem. Tegnap mikor beléptem, minden szempár rám szegeződött. Rosszabb volt, mint múltkor. Most mindenki meg akart ölni a szemével, de azért néhány mosolyt is kaptam. Egyszerűen el sem tudtam képzelni, mi válthatta ki az okát. Aztán rájöttem.
Niall Horan barátnőjét, akarom mondani... Mindegy, Niall egyik közeli barátját látták belépni azon az ajtón. Nem értem ezeket a lányokat. Nekem bejött az élet, amit ők egészen eddig megkeserítettek. Mellesleg nem a legjobb belépni a terembe, hogy senkihez sem mehetsz oda elmondani, mik is történtek veled...
Ma reggel is ugyanez volt a helyzet. Az egyetlen ember, aki őszintén mosolygott és integetett nekem, Jeremy volt.
Sajnáltam, hogy nem igen vannak közös óráink, mert így is alig tudok vele beszélgetni. Ő is egy klikkbe tartozik, és én... Jómagam sem tudom, hova tartozok éppen a ranglétrán.
Leültem a helyemre. Elméletileg még Ellie mellett ültem, de bármi megtörténhetett az elmúlt hetekben, mint ahogy a mellékelt ábra mutatja.
***
A végigszenvedett órák után egyszerre hazaindultam. Sok diáknak már megszokott, hogy tanítás után ott maradnak a suliba, és kibeszélik az aznapi történéseket. Nos, én soha nem tartoztam ezek közé a diákok közé, most meg pláne nem, hogy szinte minden lány az ellenségének tart...
Mikor hazaértem Zayn nem volt otthon. Remélem, hogy a fiúknál van, és nem keveredik bele megint ilyen ügyletekbe. Mindenesetre írtam Louis-nak egy smst, hogy náluk van-e, de megnyugtatott, hogy mindenki náluk van, és megkérdezte azt is, hogy nem akarok-e átmenni én is. Őszintén szólva, mivel tudtam, hogy Niall is ott van, nem is tudom... Szintén előtört belőlem a 'félek, hogy szakít velem' dolog, így inkább lemondtam a délutánt. Úgyis neki kell állnom bepótolni a lemaradásokat, sőt, azt a feladatot kaptuk, hogy interjút kell készítenünk a példaképünkkel. Tulajdonképpen már minden órán ezen agyaltam. Ki a példaképem? Egyszerűen... Fogalmam sincs kivel lehetne elkészíteni. Mindenkit végigvettem, de senkit nem tekinthetek példaképemnek, csupán csak barátok. Eszembe jutott Eleanor és Perrie is, de valahogy... nem érzem őket annak. A One Direction is megfordult a fejemben, de őket valahogy semennyire se tudnám példaképemnek tekinteni. Külön-külön sem, bár... Nem tudom. Nehéz döntés, hogy a nevelő szüleim a gyilkos kórban szenvednek Ausztráliában, az igazi szüleimet pedig semmiképpen nem tekinteném példaképnek.  Ezt egész könnyű megmagyaráznom. Olyan embert, aki a gyermekeit eltaszítja magától, nem nevezhető igazi szülőnek. A kifogásaikban pedig nem tudom higgyek-e. Olyan nehéz és furcsa ez az egész...
Apropó furcsa... 16 évig felém sem néztek. Lepasszoltak az első embernek, akivel találkoztak (na jó, ez enyhe túlzás), piáltak, drogoztak, buliztak. Megszületett Jared, őt is eltaszították, mert fontosabb volt nekik a drog, és az italozás. De mi késztette őket arra, hogy feladják ezt az életüket, és újra összehozzák a családot? Miért érdekeljük őket ennyire? Miért akarták, hogy hozzájuk költözzek? Csupán ezekre a kérdésekre szeretnék választ kapni.
Éppen nekifogtam volna a tanulásnak, mikor valaki csengetett. Nem hittem a szememnek, mikor kinyitottam az ajtót...

25. fejezet

Sziasztok!
Megjött az új rész, remélem tetszeni fog! Sajnálom, hogy nem tudok hamarabb részt hozni, de sajnos mindig közbejönnek a dolgok...
Nézzetek be az új mindenes blogunkra, amelyet a barátnőimmel közösen vezetünk: We'll take you Neverland.
A következő részt 6 komment után hozom.
Köszönök mindent: Eszti♥


Másnap reggel Niall mellett ébredtem. Nem tudtam, hogy kerültem ide, de lehet, hogy este itt aludtam el. Ránéztem az órára. Hajnali fél hat?! Elromlott az alvókám...
Nem akartam felébreszteni Niallt, így halkan leosontam a konyhába, ahol egy óriási nagy meglepetés várt.
- Te meg mit keresel itt? - kiabáltam vendégünkre.
- Tudod, Brown, most nem kellene kiabálnod velem... - mondta furcsa hangon, úgy mintha részeg lenne. Nem akartam ezt hinni, de sajnos igaz volt. Bűzlött a piától.
- Mondd csak, te normális vagy?! Hogy jöttél be? Egyáltalán... Mit akarsz? Tudod, mit? Haza megyünk! - jelentettem ki, majd nagy nehezen kivonszoltam a házból. Eléggé nehezen tudott menni, így elég megeröltető volt a hazamenetel is. Őszintén szólva, nagyon örültem, hogy ilyen korán felkeltem, mert ilyenkor senki sincs még az utcán, így nem kell félnem, hogy bárki is megláthat minket. Nem lenne jó holnapra arra ébredni, hogy az újságok arról írjanak, hogy a világhírű énekest, Zayn Maliket egy lánynak kellett hazavonszolnia, piás állapotban.
Mikor hazaértünk, rögtön a fürdőszobába vittem.
- Te most szépen lezuhanyozol, és fogat mosol. Utána pedig lefekszel, és elfelejtjük a történteket! - utasítottam Zaynt.
- Nem vagy az anyám, azt csinálok, amit akarok! - kiabált vissza, én pedig becsuktam a fürdőszoba ajtót.
Felhívtam a fiúkat, igaz, elég mérgesek voltak, de mikor meghallották, hogy Zayn előkerült, máris nem voltak annyira gorombák. Bár, ha úgy veszem, igazuk van, hiszen már kétszer keltettem ki őket az ágyból. Elmondtam nekik, hogy annyira nem nagy a baj, remélhetőleg én is el tudom intézni.
- Várj, még ne tedd le! - mondta Louis - Perrie át szeretne menni hozzátok. Szerinted?
Mit gondolok erről? Nem is tudom... Szerintem eléggé ki van. Nem kellene továbbra is terhelni. Mármint Perrie nem teher, sőt, ellenkezőleg, de valahogy az az érzésem, hogy Zayn nem csak miattam ment el.
- Figyelj... Szerintem most ne. Majd egy kicsit később. Írok, ha jobban lesz... - mondtam, majd letettem a telefont. Rá kellene néznem Malikre...
A fürdőszobából nem hallottam a zuhany hangját, így bekopogtam. Nem jött válasz, így - kisebb hezitálás után - benyitottam. Zayn felöltözve aludt a fürdőszoba padlóján. Nagyon vicces volt. Nevetni kezdtem, de végül rájöttem, hogy nem itt kellene kiröhögnöm magam, mert még a végén felébred. Szegénynek, hogy fog fájni majd a feje...
Pont jókor értem le, ugyanis abban a pillanatban csengettek. Niall állt az ajtóban.
- Szia, képzeld, előkerült Zayn! - újságoltam boldogan, de ő elég mérgesnek tűnt.
- Tudom, Daisy. És képzeld, ha nem hívom fel Louist, hogy tud-e valamit, akkor nem tudom meg. Hogy miért? Mert megint nem szóltál! - fakadt ki.
- Igen, de...
- És azt sem mondtad, hogy reggel nálam volt! Jól tudod, hogy velem van a legjobb kapcsolata a bandából! Segítettem volna, nem kellett volna egyedül átvonszolnod az egész utcán! - szakított félbe.
- Nem akartalak felébreszteni... Meg terhelni sem - mondtam halkan, teljesen megsemmisülve. Sosem láttam Niallt ilyen idegesnek.
- Daisy, ne hidd azt, hogy annyira rosszul vagyok még. Ha lennének problémáim, nem engedtek volna ki. Nincs semmi bajom! - kiabált még mindig.
- Nézd, én sajnálom...
- Nem kell sajnálkoznod. Daisy, szerintem hagyjuk ezt - mutatott kettőnkre - egy darabig... Mindegyikünknek ki kell heverni ezeket a napokat - mondta, majd elment.
Ez mit jelent? Szakított velem? Ezt nem hiszem el. Mikor azt hiszed, minden jóra fordul, valami rossz történik. Rossz? Enyhe kifejezés. Nem hiszem el. És mi benne a poén? Megint én rontottam el mindent. Ilyen szerencsétlen embert mint én, nem találni minden sarkon, az tuti...
Már majdnem belefeledkeztem a gondolataimba, mikor újra csengettek. Idegesen nyitottam ajtót. Titkon reméltem, hogy Niall az, és visszajön egy rózsacsokorral a kezében, de sajnos ilyen csak a filmekben van. Hogy kik álltak az ajtóban? A szüleim. Mármint a valódi szüleim...
- Mit kerestek itt? - kérdeztem.
- Beszélni szeretnénk veled... - válaszolták, én pedig némi habozással, de beengedtem őket.
Leültünk, ők pedig elmeséltek mindent. Hogy miért adtak örökbe Linda, az anyukám nővéréékhez, hogy mennyire maguk alatt voltak akkor, és hogy nagyon szeretnek minket.
- Arra gondoltunk, hogy újra összehoznánk a családunkat! - vetette fel az ötletet Robert.
- Ez mit takar? - kérdeztem.
- Vennénk egy házat, és ott laknánk mi, négyen! Te, Jared, Robert és én! Hát nem lenne csodálatos? Mit szólsz? - mosolygott rám Linda.
- Ez egyértelmű! A válaszom...

24. fejezet

Hellóbelló mindenkinek!
Íme, a várva várt új fejezet! Sajnálom, hogy csak most hoztam, de zenekari fesztivál volt, és mi is felléptünk (volna), és sok próba volt, de itt van :D
Először is kettő közleményt tennék közzé:
1., Audrey Cross unatkozott, és elkészítette nekem az új blogkinézetem! Óriási RESPECT neki, hogy mindig megcsinálja nekem!♥ Olvassátok el az új blogját, amit én személy szerint imádok, (mint az összes többit) szóval csak ajánlani tudom! A nevére kattintva máris ott találjátok magatokat! ;)
2., Ha szeretnél egy NEM FANFICTION olvasni, és szereted a thriller/krimi szerűségeket nem a legdurvább fajtából, akkor látogass el ide: I forgive, but never forget!
Nos, nem is szaporítom a szót, még csupán annyit, hogy a következő fejezetet 6 komment után hozom!
Köszönöm a megtisztelő figyelmet: Eszti


Miután lepakoltuk Niallnél a cuccainkat, eldöntöttük, hogy lemegyünk sétálni a parkba, hiszen nagyon szép idő volt, és nem akartunk otthon gubbasztani.
Nekem is jót tesz egy kis friss levegő, miután 2 napot csak a lakásban töltöttem.
Niall-el egymás kezét fogva vágunk neki sétánknak. Szinte mindenki megbámult minket közbe. Kétféle nézést különböztettem meg, az egyik a 'féltékeny vagyok', a másik pedig az 'örülök Niall barátnőjének' nézés volt. Kicsit zavartak, de hogy őszinte legyek, nem érdekelt. Szeretem Niallt, és ő is engem, ez nem tud akadályozni abban, hogy járjak vele.
Egyébként folyton Zayn jár a fejemben. Mindenről ő jut eszembe. Lehet, hogy most már otthon van. De ha rosszul van? Vagy valami baj történt vele, és azt várja, hogy valaki ott legyen, és segítsen neki? Nem volt jó ötlet eljönni otthonról, hiszen ha Zayn hazament, és vár rám, vagy bárki másra? Ha már mindent elrontottam, hadd segítsek kimászni belőle...
- Niall, haza kell mennünk! - jelentettem ki, ő pedig értetlenül nézett rám.
- Miért? Most jöttünk... - nevetett.
- Azért, mert Zayn hátha otthon van, és azt várja, hogy segítsünk neki! - mondtam, ő pedig kinevetett.
- Daisy, nyugi! Nézd. Tudom, hogy nehéz neked, de egy kicsit kapcsolj ki, jó? Ne aggódj miatta! Ha valami baja esik, akkor biztos telefonál majd! - mondta, majd egy puszit nyomott a fejemre.
Valószínűleg igaza van. Nem folyton azon kell agyalnom, hogy mi van vele, hiszen egy felnőtt ember.
De mégis. Úgy érzem, az én hibám az egész. Bárki bármit is mond, valamit csinálnom kell, különben beleőrülök ebbe az egészbe.
A séta további részén nem beszélgettünk, így végül úgy döntöttünk, visszamegyünk Niallhöz.
***
Leszállt az este. Én az ideiglenes szobámba ültem az ablak előtt, és néztem a sötétséget. Folyton azon járt az eszem, hogy hol lehet Zayn. Van-e egyáltalán olyan hely, ahol tud aludni? Vagy van-e egyáltalán szállása? Tető a feje felett? Vagy a parkba alszik? Egyedül?
Nem bírom tovább. Nem tudom elfogadni, hogy nincs itt, és nem tudok róla semmit. Mindenkit végigkérdeztünk a srácokkal, de senki sem tud róla semmit. Várjunk csak... Azért nem mindenkit! Hogy feledkezhettünk meg róla?
Teljesen megfeledkeztünk a legfontosabb emberről. Gyorsan kikerestem a telefonszámát a mobilomból, és tárcsáztam is. A harmadik csöngés után vette fel.
- Szia Daisy! Hogy vagy? Olyan rég hallottam felőled! - szólt bele Zayn anyukája.
-  Szia Patricia! Zayn ott van? - kérdeztem tőle. Reménykedtem, hogy a válasz egy 'igen, hol máshol lenne?' lesz, de a számításaim ismét kudarcba fulladtak.
- Nincs. Nem te laksz most vele, tudnod kellene hol van, nem igaz? - nevetett fel a telefonban, de hallottam az aggodalmat a hangján.
Átgondolván az egészet, nem volt valami elmés dolog részemről felhívni Patriciat. Hiszen, nem kell őket is belekeverni. Úgysem tud a drogos dologról, és nem akarom, hogy csalódjon Zaynben. Így valami fedősztorit kellett kitalálnom. De mit? Mit mondjak neki?
- De igen, de... ööö... csak azt mondta elmegy valamerre reggel, és hátha hozzátok ment, mert még nincs itthon. Várj! Most látom, írt sms-t, hogy a fiúkhoz ment! Bocsi Patricia, hogy zavartalak... - mondtam neki. Nem volt a leghihetőbb dolog, de úgy éreztem, hogy bejött.
- Ne hülyéskedj, nem zavartál! Valamikor eljöhetnétek Zaynnel egy-két órára! Waliyha már hiányol téged! - mondta nevetve, én pedig elmosolyodtam.
Milyen régen beszéltem már velük. Nem is tudom, mi van vele. Őszintén szólva, hiányzott Waliyha, hiszen ő is olyan, mintha a testvérem lenne.
- Rendben, majd beszélek vele, de most le kell tennem. Köszönöm, szia! - köszöntem el, meg sem várva válaszát.
- Kivel beszéltél? - kérdezte kíváncsian Niall, majd odaült mellém az ágyra, és átkarolt.
- Zayn anyukájával. Megpróbáltam, hátha otthon van a fia, de reménytelen. Egyébként tudod mit nem értek? Ő egy világhírű ember, és senkinek fogalma sincs arról, hogy hol van. Valahol csak látták, nem? - kérdeztem.
- Igazad van... - gondolkodott el - de mit tehetünk? A sajtónak nem szólhatunk, kiforgatják a szavainkat. Az interneten pedig már néztem, de semmi... - mondta.
Nincs mese, hivatalosan is tehetetlenek vagyunk. Nem tehetünk semmit, kizárólag várni. Várni, hogy egyszer megcsörrenjen a telefon, és a kijelzőn megjelenjen Zayn neve. De addig is... meg van kötve a kezünk.

23. fejezet

Sziasztok!
Íme, új fejezet, kicsit rövid, ezért elnézést.
Kedves Adrienn, és Lau Ra! Azért nem írtam Zayn szemszöget /és valőszínűleg nem is fogok egy darabig/, hogy kicsit felcsigázzalak benneteket! ;)
Köszönök mindent újra, újra és újra, valamint sajnálom, hogy valaki leiratkozott a blogról. Nézzétek. Nem tudok, még nyáron sem(!!!) minden nap új részt hozni. Sajnálom, ha ezért iratkoztok le, de nem görnyedek napi 24 órában a számítógép előtt! Remélem, elfogadjátok ezt a tényt, és nem okozok csalódást sem. 
A következő részhez nem adok meg komment határt, de nagyon örülnék, ah enélkül is komiznátok!
Üdvözletem: Eszti


Két nap telt el azóta, amióta Zayn eltűnt. Egyszerűen... elnyelte a föld. Mindenhol kerestük, de nem sok sikerrel. Nagyon hiányzik. Csendes a ház nélküle. Őszintén szólva, unatkozom nélküle. Nem arra gondolok, hogy nincs kit szekálni meg ilyesmi, hanem a beszélgetések hiányoznak.
Nagyon el szeretném vele rendezni a dolgot. Őszintén szólva, óriási bűntudatot érzek. Hiszen, amikor ideköltöztem hozzájuk, mindig én csináltam a fesztivált, mindenért. Ő sokáig csak tűrte a dolgokat, de kiborult. Elkezdődtek a veszekedések, Perrie elment, Zayn összeomlott. És most? Most, hogy szakítottak, még rosszabb, hiszen semmit sem tudunk róla. És azt hinné az ember, nem lehet rosszabb, hogy ennél nincs lejjebb... Van!
Tegnap előtt kicsit összevesztünk Niallel. Nagyon megviseli ez az egész őt is, és lehet, hogy rajtam vezette le, vagy mit tudom én. Igazából igaza van. Nem kellett volna eltitkolnom mindezt előlük. Ha nem rejtegettem volna semmit, nem itt tartanánk! Zaynnel minden rendben lenne, lehet, hogy Perrievel is kibékültek volna.
A srácok még pluszba lemondták a koncertjeiket is. Emiatt is óriási bűntudatom van. Tudom milyen, amikor a kedvenced koncertjére megveszed a jegyet már hónapokkal az előadás előtt, alig várod, hogy ott legyél. A koncert estéjén pedig bejelentik, hogy elmarad. Nagyon nagy csalódás ez a rajongóknak. Voltam már így. Együtt érzek minden rajongóval...
Az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy teljesen egyedül maradtam Zayn luxusvillájában. A ház nagyon nagy, én pedig fogalmam sincs, hogy tereljem el a gondolataimat. A fej fájás néha eltérít mindentől, de nagyon sokat agyalok. Tulajdonképpen bátran kijelenthetem, hogy nem eszem, nem alszom. Jöhet a kérdés, akkor mit teszek? Ülök a kanapén, bámulok ki a fejemből és várom, hogy Zayn belépjen azon a rohadt ajtón, és minden helyrejöjjön.
Őszintén, legszívesebben visszapörgetném az időt egészen az ideköltözésem napjáig. Ha tudtam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok, nem lettem volna ennyire makacs és szemtelen.
El akartam terelni a gondolataimat, így bekapcsoltam a tv-t. Semmi értelmes műsort nem találtam. Nem értem, miért nem tudnak valami normális dologgal előrukkolni végre...
Csengettek. Na végre, történik valami. Óriási léptekkel vettem célba az ajtót. Mikor kinyitottam, nagy meglepetésemre Niall állt az ajtóban. Rögtön a nyakába ugrottam. Annyira boldog voltam, hogy idejött. Olyan régen öleltem meg így!
Azonban tudtam hogy nem minden oké. Niall nem viszonozta gesztusomat.
- Mi a gond? - tettem fel a kérdést, amire sajnos tudtam a választ.
- Nézd, Daisy. Azért jöttem ide először, hogy megbeszéljük ezt a dolgot. Mármint...
- Gyere be - mondtam. Kicsit kínosan éreztem magam. Éreztem, hogy nincs rendben minden. Valahogy... azt érzem, hogy nem békülni jött, de ne nekem legyen igazam.
Leült a kanapéra, én pedig szembe vele, de nem mertem a szemébe nézni. Tudtam, hogy ha belenézek kék szemeibe, akkor belekezd abba, amiért jött. Féltem az elutasítástól.
- Szóval azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy van-e még valami, amit nem mondtál el az unokatestvéreddel kapcsolatban...
- Miért, szerinted van még valami? - tettem fel a kérdést.
- Azért kérdezem, mert fogalmam sincs!
- Semmi más nincs már, és örülnék, ha lezárnánk végre ezt a dolgot! Igen, jól tudom, hogy szólnom kellett volna, de Zayn megkért arra, hogy ne szóljak senkinek se!
- És te mi óta teszed azt, amit ő mond? - kérdezi, és eljött a pillanat, amikor magamat sem értettem.
Igaza volt. Hiszen, sosem hallgattam Zaynre, meg se hallottam néha (meg sem akartam hallani), amit mondott. Most meg "szövetkezek" vele, pont akkor, amikor tényleg nem kellett volna rá hallgatnom. Gratulálok Brown, azt tényleg jól megcsináltad!
- Ezt elrontottam... - szaladt ki a számon. Nem akartam Niall előtt sajnáltatni magam, de így már teljesen mindegy.
Tönkretettem mindent. Zayn életét, a fiúkét, Perrieét. Ezt nem hiszem el. Nincs értelme tovább itt lennem.
Niallt lent hagyva felrohantam a szobámba, és sírni kezdtem. Feleslegesen vagyok tovább itt Zaynnél. Tönkretettem az életét! Miattam szakítottak Perrievel is. Lehet, hogy elege lett belőlem, és azért kezdett el drogozni is. Hát, most már ln is elmondhatom, hogy tönkretettem az életüket. Gratulálok magamnak.
- Daisy, ez nem csak a te hibád! - jött be Niall az ajtón, majd leült mellém és megsimogatta a hátam.
- De nagy részben igen! Nem érted? Zayn miattam volt ennyire gonosz és bunkó. Miattam szakítottak Perrievel is! Nem érted? Tönkretettem az életét...
Felnézek rá. Belenézek a kék szemeibe, amitől kicsit megnyugszom. Elmosolyodik, én pedig megölelem.
- Szeretlek - suttogom neki - és sajnálom.
Ő válaszul megcsókolt.
- Na gyere, aludj nálam, amíg Zayn elő nem kerül! - mondja, nekem pedig elakad a szavam a meglepődöttségtől, de ő már a ruháimat keresi, így nem tudok ellenkezni.

22. fejezet

Haliii!
Ismét itt lenne az új rész. Ezerszer köszönöm (újra és újra) a feliratkozókat, és a visszajelzéseket! Nagyon boldoggá tesz, hogy tetszik, amit írok és csinálok, és ennyien olvastok, és ez ösztönöz arra, hogy minél hamarabb részt hozzak, és hogy egyáltalán tovább írjam a blogot.
A következő részt 6 megjegyzés után hozom! :)
Eszti


Zayn másnap reggelre sem jött haza, és ez aggodalommal töltött el. Biztos voltam benne, hogy megint drogozott. Viszont, akkor ezek szerint Perrievel sem mentek simán a dolgok. Ezt csak egyféleképpen tudhatom meg, mégpedig ha ellátogatok a Louis Tomlinson rezidenciára. Most nem érdekel, ha alszanak, ha nem, ez fontos.
Valamint az sem érdekel, hogy Zayn mit akar vagy mit nem, ezt meg kell beszélnem a srácokkal. Ha Zayn megint csinált valami hülyeséget, akkor ők tudják a legjobban, hogy hogyan állítsák le. Valamint most már tényleg nem bírom ezt az egészet egyedül. Nem tudom Zaynt olyan formába tartani, mint amilyenbe kellene.
Miután felöltöztem, elindultam a srácokhoz. Kicsit hűvös volt még így hajnali hatkor, sőt még fáztam is, így futva tettem meg az utat.
Azonban mielőtt becsengettem volna, megpróbáltam felhívni Zaynt. Addig vártam, amíg be nem kapcsolt a hangposta. És megpróbáltam még egyszer, és még egyszer, reménytelenül. Komolyan aggódtam érte. Nem akartam, hogy bármi hülyeséget csináljon.
Becsengettem. Eleanor nyitott ajtót, és látszott rajta, hogy már régen fent van.
- Daisy! Hát te? - kérdezte kíváncsian, mosollyal az arcán.
- A fiúk itt vannak? - mentem be, lehet kicsit idegesen. Egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy elmondjam az igazat a fiúknak, annál inkább csak idegeskedtem.
- Szerencséd van, ugyanis a tegnapi koncert után idejöttek... - ó, szóval tegnap koncert volt.
- Zayn itt van? A koncerten ott volt? - kérdeztem remegő kézzel. Lehet, hogy ez csak egy félreértés. Reménykedtem, hogy El azt válaszolja, hogy 'igen, itt van, minden oké', de sajnos nem ez jött.
- Nincs itt. A fiúk azt mondták furcsa volt, ami érthető is... Koncert után nagyon gyorsan elviharzott, nem beszélt senkivel sem.
Az ujjaimat tördeltem. Ezt nem hiszem el. Egyre jobban aggódtam. Lehet, hogy túlreagálom, de mégiscsak az unokatestvérem. Ő a legtöbb esetben mellettem volt, és most ezt viszonoznom kell neki, akár össze vagyunk veszve, akár nem...
- Mit értesz az alatt, hogy érthető is? - tuti lemaradtam valamiről.
- Perrie szakított vele tegnap... - suttogta.
- Beszélnem kell a srácokkal! - rohantam az emeletre. Nem érdekel a hisztijük. Nem érdekel, ha nem jönnek, akkor egyedül csinálom végig.
Az ajtón úgy rontottam be, mint egy őrült. Pont eltaláltam a szobát.
- Te mit keresel itt?! - kérdezték a fejükre húzva a párnát - Gyere vissza később!
- Én megértem, ha álmosak vagytok, de óriási probléma van... - mondtam halkan. Nem akartam kiabálni. Tudtam jól, hogy érteni fogják. Szép lassan mindegyikük felnézett a párna alól.
- Mi történt? - kérdezte ijedt arccal Harry.
- A koncert óta beszéltetek Zaynnel? Egyszerűen fogalmam sincs hol van. És aggódom, mert érzem, hogy hülyeséget csinál.
- Mit parázol ennyire? Felnőtt ember, meg tud mindent oldani... - mondta Louis, majd mind a hárman kezdtek visszaaludni.
- Szerintem ha valaki drogozik, azt nem lehet egyedül megoldani! - erre mind a hárman újra felkapták a fejüket.
- Felöltözünk, és lemegyünk, te meg elmondasz mindent. - mondta Liam, majd lesétáltam a nappaliba.
Ideges voltam. Folyamatosan tördeltem az ujjaimat, a lábamat pedig folyamatosan ráztam. Nem tudtam mit mondjak... vagy inkább, hogy mondjam el ezt az egészet.
Mindenki leért. Belekezdtem.
- Nem akarta, hogy tudjátok. Én sem tudtam volna meg, ha nem tesz egy hibát. Egy furcsa sms-ből tudtam meg, hogy találkozik valakivel a parkban. Gondoltam követem, és kiderítem, mi van vele, hiszen teljesen bunkó volt akkor sokáig. Szóval, követtem a parkba, és egy zacskót kapott, pénzt adott - sóhajtottam. Nehéz volt felidézni ezeket a pillanatokat - Hazaérvén kérdőre vontam, hogy mi volt ez az egész. Elmondta, hogy pár hete drogozik. Azt hitte, jobban lesz tőle, és ezért csinálta. Akkor még csak olyan "kezdő" fázisban volt. Abból hamar le lehet állni. Egy darabig nem is csinált semmi ilyesmit, legalábbis nem látszott rajta. Aztán eljött a tegnap. Ki szeretett volna békülni Perrievel. Nagyon szereti őt. Tényleg. Nem bírta elviselni a hiányát. Este nem jött haza, hát gondoltam Pezz-el van. Mivel reggel sem írt, és nem adott semmi információt a hollétéről, éreztem, hogy van valami... - csuklott el a hangom.
Úristen, mennyire rossz ez most. Aggódom érte. Tényleg, igazából. Azt hittem, nem lesz ebből olyan kapcsolat, mint amilyen volt. Azt hittem, soha nem fogom úgy szeretni, mint ahogy azelőtt szerettem. Tévedtem. Mindenkor tévedtem. Még akkor is, amikor leüvöltöttem a fejét, úgy körülbelül mindig. De én szeretem. Igen, kimondtam. Durva, mi? Azt akarom hogy olyan legyen minden, mint régen. Elfelejtek mindent, ha rajtam múlik. Az égvilágon mindent. Ideje egy új lapot kezdenünk, azt hiszem, mindkettőnknek. Ehhez azonban ő is szükséges, még pedig épségben.
- Hívtátok már ti is? - törtem meg a csendet.
- Igen, de nem veszi fel, nekünk sem. Tippem sincs, hol lehet... - temette tenyerébe a fejét Liam.
- Te hol kerested? - kérdezte Louis.
- Még sehol. Egyszerre idejöttem. De fiúk. Ne haragudjatok, hogy nem szóltam, de ez nekem is rohadt nehéz... - mondtam újra remegő kézzel, majd előtört belőlem a sírás... Daisy erősnek kell maradnod!
Letöröltem könnyeimet, majd intettem, hogy menjünk keresni Zaynt. Kételkedve néztek rám, amolyan 'így gondolod, tényleg menni akarsz?' nézéssel. Én bólintottam egy nagyot, beleegyezésként.
Mindegyikünk másfelé indult el.
Másfél óra után sem találtuk meg. Elgondolkodtam. Talán túlreagálom. Tényleg, lehet, hogy csak sétál... tegnap óta? Na jó, ez úgy hülyeség, ahogy van. Ahh, mere menjünk? Mit csináljunk? Megvan! Niallnél még nem voltam. Írtam a fiúknak, hogy elmegyek hozzá, de azért ők még keressék tovább.
Úgy rohantam Niall kórtermébe, ahogy még soha sem rohantam. A recepciónál mindig furcsán néznek rám, mert folyton visszajárok ide. Nem igen szoktak visszajárni azok, akiket kiengedtek.
Berontottam Niall kórtermébe, de sajnos Zayn nem volt ott.
- Szia! Zayn nem volt itt? Nem hívott? Sms? - támadtam le egyszerre.
- Nem, nem volt itt. Minden oké? Mi történt? - kérdezte kétségbeesetten. Tudtam, hogy nem titkolhatom el előle, így elmondtam neki mindent. Ő végig csendesen hallgatott.
- Most ez a helyzet. Nem tudom, hol van, mi van vele. Mindenkit elég rosszul érint ez a dolog...
Niall falfehéren ült. Azt is megkockáztattam volna, hogy vesz levegőt.
- Egyedül hagynál egy kicsit? - mondta rekedt hangon, én pedig egy puszit nyomtam homlokára, és eleget tettem kérésének.
Zayn azonban még estére sem került elő. Mintha a föld nyelte volna el. Egyre jobban féltem. Mi van, ha valami borzasztó dolog történt vele?

21. fejezet

Nos, itt lenne az új rész! Köszönöm a díjakat, a kommenteket, és azt is, hogy használjátok a 'tetszik' gombot is, valamint azt is, hogy több mint 11.000 oldalmegjelenítésem van!♥
Thank you my readers!
A következő részt 6 komment után hozom! :)


Másnap reggel nagyon korán keltem, így nem futottam össze Zaynnel, pedig fontos lett volna.
Tegnap nagyon sokat beszélgettünk a fiúkkal róla. Ők is biztosan állítják, hogy borzasztóan megváltozott, és attól félek, hogy ennek én vagyok az oka. Tulajdonképpen, akkor miattam fogja elcseszni a lehetőségét a zenei karrierre. A srácok nem mondták ki konkrétan, de utaltak rá, hogyha Zayn nem változik, elbúcsúzhat a One Direction-től. Viszont, ha Zayn nem bírja felfogni tetteinek súlyát, akkor tényleg nem érdemli meg, hogy bandatag maradjon.
Miután megreggeliztem, leültem a kanapéra, és TV-t néztem. Reggel 7 órakor még semmi érdekes nem volt, így végül úgy döntöttem, hogy visszafekszem. Nem vesztek semmit, maximum ébren maradok.
Nem sokat feküdhettem a gondolataimmal, mikor Zayn belépett a szobámba. Hangsúlyoznám, reggel negyed nyolckor, így nagyon csodálkoztam.
- Hát te? - kérdeztem meglepődve.
- Csak gondolkoztam. És... tudom, hogy tegnap voltál a srácoknál. Mondtak valamit?
Nem volt most lelki erőm elmondani neki mindent. Nem tudom, éppen ő hogy van. Nem akarom, hogy drogozzon. Furcsa dolog ez, hiszen mostanában nem nagyon aggódtam érte ennyire.
- Igazából semmi érdekeset. Kicsit berágtak rád. Szerintem meg kellene beszélned velük... mindent. A drogozásról is beszélned kellene velük.
- Nem fogok beszélni erről nekik! - mondta idegesen.
- Miért? Miért nem mered bevállalni? Zayn! Istenem, térj már magadhoz! Ők a legjobb barátaid! Soha nem ítélnének el emiatt, sőt, segítenének ebből kimászni! Ne süllyedj mélyebbre kérlek, mert annak nem lesz jó vége. De tudod mit? Ha velük nem akarsz erről beszélni, akkor beszéld meg Perrievel. Tudom, hogy még mindig szereted, és ő is szeret téged.
- Ezt mégis honnan gondolod? - kérdezte, nekem pedig leesett az állam.
- Hogy honnan gondolom? Te teljesen elveszett vagy nélküle! Valld be, hogy így van... - löktem meg mosolyogva, ő pedig a tekintetével a földet pásztázta - Igazam van, vagy igazam van? (by: Audrey.:D a szerk.)
- Igazad van... - látta be ő is, majd egy enyhe mosoly jelent meg az arcán.
- Beszélj vele, mert nem csak neked hiányzik... - vallottam be neki, ő pedig felnevetett.
- Oké, beszélek vele. De csak miattam! - mondta, én pedig szúrós szemekkel néztem rá - meg egy kicsit miattad is...
Ez a mai reggel felettébb furcsán kezdődött. Kíváncsi vagyok, mit tartogat nekem még ez a mai nap...

*Perrie szemszöge*
Mikor lementem a konyhába, Eleanor már ébren volt.
- Jó reggelt! - köszönt vidáman. Nagyon szerettem Eleanort, hiszen száz százalékig optimista volt, és mindig mosolygott, a szimpla kedvessége pedig már jó hatással volt rám.
- Neked is... - válaszoltam, majd ásítottam egy óriásit.
- Na mi az? Nem aludtál sokat? - kérdezte nevetve.
- Ami azt illeti, nem. Folyton csak Zayn jár a fejemben. Annyira nem akarom elhinni, hogy ezt mondom, de szakítok vele. Nagyon nehéz volt meghoznom ezt a döntést, de ez így nem mehet tovább. Nem beszéltünk a veszekedésünkről, és annyira furcsa. Eleanor, szerintem van már neki más...
Hihetetlen, hogy ezt mondom, és igen, rohadt nehéz lesz, de szakítanunk kell. Nem mehet ez így tovább. Én nem tudok ekkora bizonytalanságban élni. Vége, bármennyire is fáj...
- Perrie. Biztos vagy ebben? Ne hamarkodd el!
- Mert szerinted ez így jó? Hogy csak lézengek, lelkileg kikészültem, és ő lehet, hogy bulizik, és csajozik? El, én már döntöttem. Bármilyen nehéz is...
Eleanor nem mondott semmit, csak megölelt. Jól esett, hogy támogatott.
- Nem is kérek reggelit, elintézem ezt... - mondtam, majd felmentem a szobámba. Remegő kézzel nyúltam a telefonomért. Tárcsáztam Zayn számát.
- Szia! - szólt bele a telefonba. Nem tudtam a hangjából kivenni, hogy örül, vagy inkább a pokolba kíván.
- Szia. Figyelj, beszélnünk kellene.
- Én is hívni akartalak már... Találkozzunk mondjuk a Starbucksban 15 perc múlva. Rendben?
- Ott találkozunk! - majd köszönés nélkül letettem a telefont.
Idegesen indultam el Eleanoréktól. Nagyon izgultam, féltem attól, hogy Zayn mit szól majd... Hogy fogadja majd?
Nagyon szeretem őt, de ezt le kell zárnom magamban. Ha ő nem táplál felém érzelmeket, akkor jobb is, hogy nem folytatjuk, hiszen akkor annak semmi értelme sincs.
Mikor beléptem az ajtón, hamar megláttam Zaynt. Integetett, majd egy sármos mosolyt dobott felém. Nagyon jól nézett ki... Erősnek kell lennem! Ezt már lezártam.
- Szia Pezz! - állt fel, hogy megöleljen, de én nem engedtem neki. Kérdőn nézett rám, én pedig belekezdtem mondandómba.
- Zayn, figyelj! Nekem ez így nem megy tovább. Szakítanunk kell...
- Mi?! Perrie, kérlek, ezt nem gondolod komolyan! - nézett rám hitetlenül.
- De igen. Nekem ez így nem megy! Nagyon elrontottuk. Ne hibáztasd magad! Ezt ketten rontottuk el. Sajnálom! - mondtam neki, és még mielőtt elkezdtem volna sírni előtte, adtam egy utolsó csókot, és elrohantam. Azonban az utcán kitört belőlem a sírás. Ekkora fájdalmat még soha nem éreztem. A sok közös élmény. Az együtt töltött három év. Az életem egyik darabját veszítettem el. Talán túl sok mindent rontottunk el, hogy ez így alakult. Nem tudom, mi lesz velem nélküle.

*Daisy szemszöge*
Miután felöltöztem és rendbe szedtem magam, elindultam Niall-höz a kórházba. Nagyon ki voltam virulva a reggeli beszélgetésünk miatt, és óriási nagy örömmel léptem be Niall kórtermébe is.
- Szia drága! - köszönt, majd egy puszit nyomott a homlokomra.
- Hello! Hogy vagy? Mondták már mikor jöhetsz ki? - kérdeztem kíváncsian, ugyanis most az a cél, hogy kijöjjön a kórházból, és minden oké legyen. Mondjuk a kezemről is levehetnék már ezt a gipszet, ugyanis nagyon viszket alatta a kezem...
- Egész jól! Sőt, egyre jobban. Azt még nem tudom, de a doki szerint javulok. Zaynnel mi újság? Kibékültek már Perrievel?
- Honnan tudod, hogy összevesztek? - kérdeztem csodálkozva, ugyanis én nem említettem neki.
- Tegnap beszéltem Zaynnel telefonon. Ő mondta, hogy nincs rendbe velük minden. Meg sok mindenről beszélgettünk még. Sokat mesélt!
Legszívesebben rákérdeztem volna, hogy tud-e a drogos ügyleteiről, de nem szerettem volna kockáztatni.
- Ma reggel beszélgettünk Zaynnel, és remélhetőleg kibékülnek. Annyira jó lenne, ha Perrie visszaköltözne! -áradoztam terveimről.
Sokáig beszélgettünk Niallel, de délután négykor már úgy döntöttem, hogy hazamegyek, mert kíváncsi voltam már, hogy mi volt Zayn és Perrie közt.
Óriási lendülettel indultam haza, hajtott a kíváncsiság.
Azonban hazaérve csalódnom kellett, ugyanis Zayn nem volt otthon. Megpróbáltam felhívni, de ki volt kapcsolva.
Mindegy, végülis egyszer majd hazavergődik. Csak győzzem kivárni!

~KITÉRŐ~

Sziasztok!
Sajnos nem új résszel jövök (íródik!), hanem egy fontos kéréssel. Jelentkeztem a facebookon egy blogversenyre, és nagyon sokat jelentene ha dobnátok egy lájkot:

IDE!

A lájkok csak akkor érvényesek, ha az oldalt is lájkoljátok! Előre is köszönöm!

Eszti

20. fejezet

Huhúú, óriási örömmel hozom a 20. fejezetet! Elértük a 40 feliratkozót, sőt, az előző bejegyzésre is nyolc kommentet kaptam, és borzasztóan örülök neki! Köszönöm!♥ 
A következő részt 6 komment után hozom!
Nem is húzom tovább az időt, derüljön ki, Niall felébred-e, vagy sem! ;)


Éreztem, hogy megszorítja a kezem. Reménykedően néztem szemét. Próbáltam sugallni felé, hogy ideje lenne már felébredni. Ideje lenne már, hogy belenézhessek a kék szempárjába. Óriási csend volt. A gépek pittyegtek egyedül. Lélegzetvisszafojtva vártam, mi lesz. Ő pedig kinyitotta szemét.
- Niall? - suttogtam halkan, miközben egy könnycsepp legördült az arcomon.
Ő csendben feküdt. Szemei nyitva. Nem tudtam, hogy most mi van. Én már azon is nagyon ledöbbentem, hogy végre kinyitotta a szemét, de megijedtem. Nem láttam semmilyen arckifejezést, vagy esetleg valami más jelet arra, hogy érzékeli a világot. Újra csend telepedett a szobára, a könnycseppeket pedig még követte sok ezer darab.
Mikor már teljesen kitört belőlem a sírás (fogalmam sincs miért, az örömtől, vagy a félelemtől), Niall újra megszorította a kezem, és rám mosolygott.
- Niall kérlek mondj valamit! Kérlek... mondd azt, hogy jól vagy - suttogtam neki.
- Szeretlek! - mondta halkan, majd újra rám mosolygott - köszönök mindent. És örülök, hogy itt vagy... mellettem. Tudom, hogy egész végig itt voltál... És megnyugodhatsz, jól vagyok - mondta halkan, majd közelebb húzott magához. Lágyan megcsókolt. Annyira jó volt végre érezni, hogy itt van velem. Miután elengedett, folyamatosan csak mosolyogtam. Nem bírtam abbahagyni, egyszerűen nagyon örültem, hogy végre felébredt, és újra velem, akarom mondani velünk van.
- A fiúk hogy vannak? Hogy van Zayn? - kérdezte ő, én pedig nem tudtam, mit válaszoljak a 'hogy van Zayn' kérdésre.
Annyi mindent el kellene róla mondanom. Például, hogy Perrievel eléggé nagy tűzharcba van, és nem beszélnek. Elmondhatnám azt, hogy nem nagyon látogatta sem őt, sem pedig engem. Elmondhatnám azt is, hogy egyik pillanatban kedves, a másik pillanatban pedig leüvölti a fejemet. Elmondhatnám azt is, hogy drogozik, és hogy nagyon félek attól, hogy még a végén függő lesz. Tudnám, hogy Niall segítene neki mindenben, de nem leszek Zayn tolmácsa, vagy éppen nem leszek az, aki bekever neki, majd ő elmondja ha akarja. De remélem, nem tartja magában ezeket a dolgokat, ugyanis ha tőlem nem fogadja el a tanácsokat, akkor remélem Nialltől el fogja.
- Jól vannak, és Zayn is. Igaz mostanában vannak veszekedéseink, de megpróbáljuk korrigálni őket - úgy éreztem, ez volt a legmegfelelőbb válasz erre a kérdésre. Igaz hogy a 'megpróbáljuk korrigálni' rész nem éppen igaz, de nem akarom felidegesíteni. Majd megtudja, ha kijön.
Ránéztem az órára, és rájöttem, hogy kaptam egy sms-t Perrietől, hogy menjek át hozzájuk. Nem akartam itt hagyni, sőt legszívesebben az egész napot vele tölteném, de ezt nem lehet.
- Bocsánat, de nekem mennem kell. Holnap jövök! Ígérem - mondtam neki, majd újra magához húzott, és megcsókolt.
- Holnap várlak! - nézett rám huncut vigyorral arcán, én pedig feldobódva indultam Perriehez.
Igen, ez pedig lenne a következő probléma. Útközben gondolkodtam, mit mondjak Perrienek a délelőtti után. Annyira hülye vagyok, miért kellett felhívnom?! Az igazat nem fogom elmondani neki, először is Zayn megkért rá, másodszor pedig nem szabad beleavatkoznom ebbe az ügybe. Elég már az is, hogy Zayn benne van, és félig-meddig én is, nem kell őt is belekeverni. Lehet, hogy azt mondom, hogy Niall felébredt, és teljesen ki voltam, azért tettem le. Nem tudom, végülis valamit majd csak mondok neki.
Becsengettem Louisékhoz. Harry nyitott ajtót.
- Szia! Tök rég találkoztunk, mizu veled? - kérdezte kedvesen Harry.
- Köszi, jól vagyok! Perrie itt van? - kérdeztem.
- Eleanorral mentek el valamerre. Gyere be, szerintem mindjárt jönnek! - invitált be. Kicsit furcsálltam, hogy ennyire otthon érzi magát, de nem baj. Biztos sokat vannak együtt itt is, és megszokták már ezt a dolgot.
- Sziasztok! - köszöntem a három fiúnak.
- Szia! Voltál Niallnél? Mi van vele? Hogy van? Felébredt már? - bombáztak kérdéseikkel. Éppen belekezdtem volna, mikor megláttam a kiscicám a lakásban. Tudtam, hogy hiányzik valami otthonról. Most már tudom, micsoda.
- Ő nem az enyém? - néztem kérdőn Harryre, aki végülis csak azért hozta el a cicát, mert tudta, hogy Zayn nem igen fog foglalkozni vele, a velem történtekkel való tekintetre pedig inkább elhozta, és most Perrié.
- Na mi van Niallel? - sürgetett Liam. Nagyon aggódtak érte, az arckifejezésüket látván.
- Csodálatos dolog történt, ugyanis Niall felébredt! Ti elhiszitek? Én még nem, de borzasztóan örülök neki! - hadartam el, és szerintem ugyanúgy, mint nekem, óriási kő esett le a szívemről.
- Komolyan mondod? - kérdezte Louis, én pedig bólogattam.
- Mikor kelt fel? - kérdezte Harry.
- Ma délután. Hát nem csodálatos? - ültem le a kanapéra.
- Bárcsak az unokatestvéred is olyan lenne mint te. Tényleg nem tudod mi van vele? Annyira furcsa mostanában - kérdezte aggodalmasan Louis.
Ugyanúgy, ahogy Niallnek sem, nekik sem fogom kiteregetni Zayn életét. Nem mondok a problémáiról semmit, neki kell megoldania. Nem veszi észre, hogy ennyien aggódunk érte? Á, hozzá kell érteni.
- Hát, mostanában furcsa, igaz, de kérdezzétek őt. Majd ő elmond mindent, ha akar, én nem fogok semmit sem keverni neki. Mert mi van veletek? Azt hittem, veletek mindent megbeszél...
- Hát, mondom, mostanában borzalmas. Elviselhetetlen a viselkedése! Tegnap hívtam, nem vette fel. Pár napja beszélgettünk, ő meg valamire felkapta a vizet, és elment. A a tegnap előtti próbán is kiakadt valamin. Nem tudom, mi van vele, de kevésbé tudom már elviselni.
- Ez mit takar? - kérdeztem Liamet kíváncsian, ő pedig csendben lenézett a földre. Remélem, ez nem azt jelenti, hogy ki akarják tenni, mert akkor Zayn véglegesen is függő lesz. Beszélnem kell a fejével, megint...

19. fejezet

Kedves olvasók!♥
Ismételten új résszel jelentkezem, és szintén csak remélni tudom, hogy elnyeri tetszéseteket, úgy, ahogy az új kinézet is, amit nagyon nagyon nagyon köszönök Audreynak! Tudod, a törlesztésem a matek házik... ;)
És kedves Adri! Nem kell aggódnod, nem fogom egyhamar abbahagyni az írást!;D
Már csak annyi a hozzáfűznivalóm, hogy elkészült a blogom trailerje (JUHÚÚÚÚ♥) amit szintén nagyon nagyon nagyon köszönök Audreynak!:))) 
Megtekinthetitek ITT ITT ITT ITT ITT ITT ITT ITT!
A következő rész 6 komment után jön!:))
Lots of love: Eszti


A legközelebbi parkba futottam Zayn után. Nagyon remélem, hogy ki tudom deríteni mi ez az egész. Akármennyire is utálom most, nagyon reménykedem benne hogy maradt még józan esze, és nem nyúl semmiféle kábítószerhez, vagy ilyesmihez, mert akkor nem tudom mit csinálok vele, de nem jön ki jól belőle az biztos.
Viszont, nagyon sok időt vesztettem azzal, hogy keresnem kellett egy csuklyás pulcsit, plusz aggódhattam amiatt is, hogy ne a legmesszebb lévő parkhoz beszéljék meg a találkozót, mert akkor nem tudom, mit csinálok.
Tehát, így összegezve, egy szinte idegbeteg lány lépdel London utcáin fekete, kapucnis pulcsiba. Egyáltalán nem csodálkoztam, hogy sokan kitértek előlem, sőt szerintem egy kisfiú meg is ijedt...
Mikor a parkba értem, a fejem össze-vissza fordítottam, hogy megtaláljam a célszemélyt, azonban nagyon nehezen ment, ugyanis fél óra keresgélés után sem találtam meg Zaynt.
Csalódottan rogytam le egy padra. Nem hiszem el, hogy erre sem vagyok képes. Erre, hogy előkerítsem Zayn Maliket, aki mellesleg nem éppen a 'beleolvadok a környezetbe' kategória. Bezzeg amikor semmi kedvem sincs a képét bámulni, mindig szembe jön velem valahol, most meg, hogy "kellene", persze, hogy nem találom. Még erre sem vagyok képes. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?
Gondolataimban telefonom csörgése zavart meg. Perrie volt az.
- Miért hívtál ennyiszer? Tudod, hogy megijedtem, mikor megláttam, hogy hatszor hívtál? Mi történt? - kérdezte idegesen.
- Figyelj! Valamiről szeretnék veled beszélni... bár, inkább valakiről.
- Kiről? - kérdezte, én pedig megláttam őt. Megláttam, mikor egy csomagot vesz át valakitől, és fizet.  Megköszöni, majd kezet ráznak, és felém indul. Egyenlőre, még nem fogtam fel mi történt, csupán azt, hogy el kell bújnom valamerre, nehogy Zayn észrevegyen.
Sikerült egy fás részre elrejtőznöm, Zayn eljött tulajdonképpen két méterre tőlem, de nem vett észre, hála az égnek.
- DAISY AZ ISTEN SZERELMÉRE, MI VAN VELED? - hallottam a kiabálást a telefonból.
- Bocsi Perrie, majd visszahívlak! - válaszoltam neki, majd meg nem várva válaszát, leraktam a telefont.
Belegondoltam, hogy inkább először Zaynnel kell megbeszélnem ezt, és majd utána avatom be Perriet. Nem lenne fer tőlem, ha Zayn tudta nélkül mondanám el neki, sőt, lehet, hogy csak tovább rontanék a kapcsolatukon.
Mihelyst hazaértem, egyszerre Zaynhez rohantam.
- Miért vagy még a szokásosnál is idegesebb? - kérdezte higgadtan.
- Sosem találnád ki, hol voltam az előbb... vagy inkább mit láttam - kezdtem - tudod, tudok a titkodról.
- Milyen titkomról? Nincsenek semmiféle titkaim... - mondta ő, de látszott rajt, hogy feszeng.
- Zayn! Ha most nem mondasz el őszintén mindent, akkor semmikor, de tudd meg, hogy akkor majd nem nekem kell magyarázkodnod, de gondolom Perrie és a srácok már keményebb diók lesznek...
- Semmi komoly! Ne parázz már ennyire!
- De parázok, és neked is azt kellene, ugyanis ha nem mondod el, Perrie hamar megtudja.... - lóbáltam előtte a telefonom. Tudom, hogy részemről óriási nagy bunkóság volt, de valahogy meg kell tudnom mi van vele.
- Oké! De meg kell ígérned, hogy nem mondod el a srácoknak, de főleg nem Perrienek!
- Rendben - egyeztem bele. Tekintve, hogy Perrievel mostanában nagyon szoros a kapcsolatom, elég nehéz dolgom lesz.
- Pár hete mentem el egy buliba. Nagyon király volt minden, és élveztem is, lehet, hogy egy kicsit ittam is. Ott ajánlgattak ilyen dolgokat, gondoltam, miért is ne, egyszer élünk, kipróbálom. Utána tök jól lettem, meg minden, de valahogy mégis megártott, mert egyszerűen sokkal ingerültebb leszek tőle. Azóta tartom egy dílerrel a kapcsolatot, és ma is vele találkoztam, de gondolom ezt láttad.
Hűha. Nem gondoltam volna, hogy a szer miatt ilyen ingerült meg idegbeteg folyton. Plusz, lehet, hogy még rájátszik Niall kómája is, és a Perrievel lévő rossz viszony is.
- Ugye tudod, hogy ezt nem csinálhatod tovább? Tudod, hogy ezzel tönkreteszed magad? Azt hittem több eszed van! Gondolj bele! Ha ezt tovább folytatod, lehet, hogy majd elfelejted a dalszövegeket, ideges leszel, belesülsz az interjúitokba, a koncertekbe, és az életed tönkremegy. Gondolkozz már kérlek! Le kell állnod! Felfogtad a szó jelentését?
- Miért érdekel ennyire ez? - kérdezte. Jogos kérdés volt, őszintén szólva, még magam sem tudom, miért is érdekelnek a problémái.
- Az most mindegy, a lényeg, hogy le kell állnod!
- Mit értesz te ehhez? Miért akarsz ennyire leállítani? Nem mindegy? - váltott át bunkóra, én pedig felálltam, és otthagytam. Segíteni akarok neki, és ez a hála? Irtó kedves, mit ne mondjak. Gondolom, megint a drog hatása alatt volt, de mostantól ez az ő problémája lesz.
Niall-höz  siettem a kórházba.  Nem tudtam mi vezérelt oda, csak mentem. Amikor lelki gondjaim vannak, tudom, hozzá mindig fordulhatok, még akkor is, ha nincs magánál.
Már rutinosan tettem meg az utat a szobája felé. Egyedül volt az esti sötétségben. Odahúztam az ágya mellé egy széket, és megfogtam a kezét. Becsuktam a szemem, és gondolkoztam. Mindig ott lyukadtam ki, hogy mi lesz velem, ha Niall nem ébred fel többé... Mindig legördült egy könnycsepp az arcomon, ha ilyen eszembe jutott, és most sem volt ez másképp.
- Niall kérlek kelj fel! Kérlek... - suttogtam neki, majd leborultam az ágyára, és sírtam. A könnyek patakokban folytak le arcomon. De éreztem valamit. Éreztem, hogy valaki megszorítja a kezem...

18. fejezet

Ismét új fejezetet hoztam, remélem elnyeri tetszéseteket!
Szeretném megköszönni a kommenteket, és nagyon nagyon nagyon boldoggá tesz, amikor olvasom őket, és hogy tetszik az írás stílusom, és a történetem is! Remélem olvasóim maradtok még sokáig! :)
A következő rész 6 komi után jön!
#imádomazolvasóim♥
xoxo: Eszti

*2 nappal később*
*Daisy szemszöge*
Eljött a nap, mikor visszatérhetek az unalmas életembe Zaynnel... Perrie nélkül. Ugyanis nem beszéltek azóta, amióta annyira összevesztek.
Perrie mindennap bent volt nálam, ami nagyon jól esett, és örültem, hogy valaki tartotta bennem a lelket.
Egyébként elmesélte, hogy most Eleanoréknál húzza meg magát, amíg el nem csendesülnek a kedélyek. Nagyon nagyon nagyon jófej dolog tőlük, hogy ott lakhat náluk. Én is örülnék neki, ha választhatnék ilyen opciót, de sajnos nekem vissza kell mennem Zaynhez.
Egyébként nem értem, hogy nevezheti magát Niall legjobb barátjának, meg így szereti, úgy szereti, amikor egyszer nem jött be hozzá meglátogatni. Elgondolkodtam, hátha miattam, de ha annyira nagyon jó barátok lennének, én nem lennék akadály.
Miután nagy nehezen lecipekedtem a szobámból, rögtön elfogott egy nagyon rossz érzés. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy Niallt itt hagyom. Tudom, hogy jó kezekben van, és lesz, de akkor is. Úgy érzem, mellette kellene maradnom. Így is mindennap bejövök hozzá, és itt leszek vele minden délután, de akkor is nagyon rosszul érzem magam.
Azonban a kórház előtt egy kellemeset csalódtam, mégpedig abban, hogy nem Zayn várt a kórház előtt, hanem Eleanor.
- Szia! Hát te? - kérdeztem meglepődve, de nagyon örültem El-nek.
- Szia! Louis mondta, hogy jöjjek érted. Nem mondott semmit, igazából csak mondta, hogy Zayn nem tud eljönni eléd... Na mindegy, fiús ügyek... - mosolyodott el -  Hogy érzed magad?
- Köszönöm, egész jól vagyok. Mondjuk. Mint látod a bal kezem használhatatlan, sántítok a lábamra - igazából azóta sántítok, amióta először botorkáltam el Niallhez. Véletlenül félreléptem, ennyi - De egyébként minden rendben.
- Na örülök! De gyere, menjünk haza! - mondta, majd miután bepakoltunk hazaindultunk.
Útközben Eleanor elmesélte, hogy Perrie nagyon maga alatt van. Én mondtam neki, hogy amikor nálam volt, annyira nem látszott rajta, de El azt mondta, nem nagyon akart terhelni a problémájával. Aranyos dolog volt Perrietől, de nekem nyugodtan elmondhat bármit, bármikor, hiszen ő is mindig meghallgat, valahogy viszonoznom kell neki.
Megérkeztünk. Mikor beléptünk az ajtón, valami furcsa érzés fogott el. Nyomás kezdett rajtam eluralkodni.
Azonban Zaynben nem csalódtam. Oké, nem vártam vörös szőnyeget vagy meglepetésbulit a tiszteletemre, de egy köszönés jól esett volna.
- Szia neked is! - álltam meg a kanapé mellett, de hiába, Zayn a szokásos módon a telefonjával babrált. Köszönésre sem méltatott sem engem, sem El-t.
- Bunkó vagy, tudod? - húztam ki a füléből a fülhallgatót.
- Megjöttél. Örüljek? Ugráljak, vagy esetleg tapsoljak? Ó, vagy szeretnél dalt a tiszteletedre? - mondta gúnyos hangon.
- Hahahaha. Irtó vicces vagy - néztem rá szúrós szemekkel.
- Ha megbocsájtasz... - dugta vissza fülébe a fülhallgatót, de én kikaptam a kezéből. Minden érzés, ami kikívánkozott belőlem, előtört.
- Tudod, ugyanolyan maradtál... - mondtam lenézően.
- Most megint, mi bajod van?!  - ült fel, s így már teljes mértékben rám figyelt.
- Tudod, most jöttem haza a kórházból a legjobb barátod mellől... - hangsúlyoztam a legjobb barátod szavakat.
- És mit kezdjek veled? - kérdezett vissza, nálam pedig teljesen betelt a pohár.
- MI AZ HOGY ÉS?  A rokonod vagyok, akármennyire is nehéz elfogadnod... Nem várok semmi ölelést, meg ilyesmi, de tudod, egy 'hogy vagy?' kérdés jól esne. Meg ott van Niall! Egyszer nem voltál bent nála. Annyira el vagy foglalva önmagaddal, hogy észre sem veszed, mi folyik körülötted!
- Perrievel összebeszéltetek? - kérdezett vissza.
- Apropó Perrie. Nem néznél egy kicsit magadba?! Perrie csak az igazságot mondta neked!
- Oké! Leállnál? Tudom, eddig nem volt senki, akit csesztethetnél... Kiélted magad? Mert ha még nem, szólj ha végeztél! - dugta vissza fülébe a fülhallgatót, és folytatta a pötyögést a telefonján.
Ennyire nem veszi észre magát?! Ennyire megárt neki ez a sztárság dolog?! De ezeken kívül, tuti, hogy valami nem oké vele kapcsolatban...
- Segítsek még valamit? - kérdezte halkan Eleanor.
- Nem, köszönöm. És sajnálom, hogy ezt végig kellett hallgatnod... - magyarázkodtam neki, de ő csak rám mosolygott, nem szólt semmit. Kínros csend következett, amit végül ő tört meg.
- Tudom, hogy nem vagytok annyira meg, és ha gondolod, nyugodtan átjöhetsz, akár most is... - invitált hozzájuk.
- Nem, köszi, inkább maradok kipakolni, meg ilyesmi... Szeretnék egy kicsit egyedül lenni.
- Rendben! Minden rendben lesz! Pezz azt ígérte, majd hív! - ölelt meg, majd miután felpakoltunk a szobámba Eleanor hazament.
Egy óra múlva végeztem a kipakolással. Nagyon megéheztem, így lementem a konyhába harapni valamit. Azonban leérvén csalódnom kellett, ugyanis a hűtő gyakorlatilag üres volt.
- Most komolyan nincs itthon semmi kaja? - kérdeztem Zayntől, aki a fülhallgatóról idökőzben a TV-re váltott át, így teljesen hallotta azt, amit mondtam.
- De van... - állt fel, hogy bebizonyítsa igazát, de ezt a csatát én nyertem - el kellene menni valahová vásárolni! - nézett rám, én pedig megráztam a fejem.
Nem azért, mert bunkó akartam lenni vele, vagy ilyesmi, hanem elméletileg én Ausztráliában vagyok, és ha bármelyik osztálytársam meglátna, mehetnék suliba, pedig a kikérőm még egy hétig szól. Tudom, ha a lustaság fájna...
- Akkor rendelek pizzát! - jelentette ki, majd tárcsázta a számot.
Emlékszem, mindig azzal szórakoztunk, hogy minél lehetetlenebb pizzákat rendeltünk. Bármilyen hihetetlen is, múltkor kihoztak egy bogaras pizzát. Persze, hogy a kukába kötött ki. Mennyit nevettünk ezen!
Mikor Zayn letette a telefont, sms-e érkezett.
- Elmentem, fizesd ki a kaját. Majd jövök! - mondta.
- Hová ilyen sietősen? - kérdeztem kíváncsian - annyira nem érdekelt, csak titkon reméltem, hogy Perrievel találkozik. Esküszöm, nélküle nem bírom ki ezt...
- Semmi közöd hozzá! - válaszolt lekezelően.
Felrohant a szobájába, de a telefonját lent hagyta. És tudom, hogy nem szabadott volna, de... megnéztem az sms-t. Ez állt benne:
"Meg van a cucc, a parkban találkozzunk! 5 perced van. W."
Ez meg mi?! Milyen cucc? Ezt nem értem. Zayn mit rejteget előlünk?
A többi sms-t is meg akartam nézni, de nem jött össze, mert hallottam, hogy jön le a lépcsőn, így  telefonját hiper gyorsasággal visszatettem az asztalra.
Mikor elment, azonnal tárcsáztam Perrie számát, de nem vette fel, így egyedül indultam Zayn után a parkba. Ki fogom deríteni mi ez az egész.

17. fejezet

Ismét meghoztam az új fejezetet. Köszönöm a kommenteket, és a feliratkozókat! A következő részt 6 komment után hozom!

BOLDOG HÚSVÉTI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK!♥

Eszti.xx

*Perrie szemszöge*
Idegesen csaptam rá az ajtót. Reméltem, hogy elgondolkodik egy kicsit. Nem változott? MÉG HOGY NEM VÁLTOZOTT?
Egyszerűen, amióta Daisy nálunk lakik egy normális mondatot nem lehet vele váltani. Nem tudom, miért ilyen ideges. Igaz, voltak olyan napok, amikor jóban voltak, és teljesen normális volt, de amióta megint összevesztek, annyira furcsa. Persze, belátom, hogy mindenkit megviseltek az utóbbi napok, hetek, de egyszerűen nem értem, hogy miért rajtam vezeti le ezt az egészet, hiszen én mindig támogattam, soha nem voltam ellene. Ez a hála?
Mikor kiértem a parkba leroskadtam az első padra, és elkezdtem sírni. Nem érdekelt, hányan bámulnak meg, vagy hány fotós fényképez le. Összetörtem. Én nagyon szeretem Zaynt, és nem értem, hogy miért ilyen. Nagyon megbántott ezzel a viselkedésével. Őszintén, csalódást okozott.
Hiszen, amikor egy éve megismertem, annyira jószívű, aranyos, kedves, és romantikus volt. Annyi mindent csináltunk együtt... Együtt mentünk vásárolni, együtt mentünk edzőterembe, és a közös esték, amiket szabadidőnkben együtt töltöttünk.
Amikor hozzábújtam a kanapén, ráhajtottam fejem a mellkasára, ő pedig fejemet simogatta, és fülembe suttogta, hogy 'Szeretlek!'.
És ne értsen félre senki, nem hibáztatom Daisyt. Neki nem volt más választása, hozzánk kellett költöznie. Igazából, azt nem értem, hogy miért így viszonyulnak egymáshoz. Mindketten hibáztak, és nem értem, hogy miért nem bírnak már végre megegyezni.
De nem bírtam ezt egyedül. Valakivel beszélgetnem kellett erről, vagy bármi másról, hogy elhessegessem a gondolataimat a veszekedésünkről. Eldöntöttem, hogy meglátogatom Daisyt, hiszen vele is meg kell beszélnem azt a bizonyos leveles dolgot... Én még nem voltam bent nála, de eljött a megfelelő pillanat.
Lassan, megfontoltan lépkedtem az utcán. Folyamatosan lefelé néztem, és gondolkoztam. Valahogy mindig ott lyukadtam ki, hogy én szeretem Zaynt és nem értem miért van ez így.
Lassan odaértem a kórházhoz. Felmentem Daisy kórterméhez. Mikor benéztem az ablakon láttam Daisyt ahogy Niall mellett ül. Halkan bementem a szobába. Azt hittem észrevett, de nem így volt.
- Tudod, már nagyon hiányzol. És féltelek. Annyira szeretném, ha minden rendbe lenne veled. Tudod, az orvosok nem fűznek sok reményt ahhoz, hogy egyhamar felébredsz - nevetett fel kínosan, hallani lehetett a hangjában, hogy sír - de én bízom benned. Kérlek Niall, nem hagyhatsz itt minket! Annyira szeretlek! Te vagy az egyetlen, aki megért, és akivel teljesen önmagam lehetek... Kérlek Niall tarts ki! Én tudom, hogy képes vagy rá. Tudom, hogy nem hagysz itt minket! Kérlek... - mondta neki elcsukló hangon, majd leborult mellé, és sírni kezdett. Nagyon aranyos, és megható volt. Ha Niall felébred, remélem Daisy lesz mellette!
Halkan oda mentem a háta mögé, és megöleltem. Ijedten nézett fel, de mikor meglátott, szorosan megölelt.
- Mi óta vagy itt? - kérdezte kibújva ölelésünkből.
- Pont elég régóta ahhoz, hogy tudjam, hogy Niallnek te vagy a tökéletes lány. Csodálatos vagy!
- Mindig szoktam beszélni hozzá - mondta, miközben visszament saját fekvőhelyéhez - megnyugtat. De Perrie! Én tudom, hogy legbelül hall, és tudja, hogy nagyon hiányzik nekem. És hogy szeretem. Mindig is szeretni fogom, bármi is történjen!
Remélem, így is lesz. Szerintem nagyon szép párt alkotnak ketten Niallel. Tudom, hogy Niall is szereti, sőt. Egyszerűen imádja Daisyt.
- Egyébként mi történt veled? Nagyon úgy nézel ki, mint aki sírt...
- Tudod, Zaynnel összekaptunk kicsit. És... Ki vagyok. Elmentem. Csak elrohantam.
- Komolyan? Min vesztetek össze? - kérdezte csodálkozva.
- A levélen, amit neked írtam. Tudod. És igazából ezért jöttem. Nagyon sajnálom. Nem szerettem volna egyikőtöknek sem fájdalmat okozni. Csak jót akartam. Azt szerettem volna ha végre megbeszélitek. De nem jött ki jól...
- Nézd Perrie... Először nagyon haragudtam rád. De átgondolva, tényleg csak miattunk csináltad. És igazából részemről teljesen el van intézve ez az egész. Semmi probléma, el van felejtve.
- Köszönöm. Te jobban reagáltad le mint Zayn.
- De miket mondott?
- Hát, igazából elmondtam neki, hogy mit gondolok. Azt, hogy sokat változott, és nem értem már, meg hogy miért rajtam vezeti le a feszültségét. Ő erre persze eléggé felkapta a vizet. Veszekedtünk, majd elrohantam. Azt mondtam neki, hívjon ha elgondolkozott...
- És hívott azóta?
- Nem. Nem is számítok neki... - temettem arcomat a tenyerembe.
- Dehogynem! Csak ideges Niall miatt. Nyugi. Tuti, hogy hívni fog. Addig is nyugodtan itt maradhatsz, ha gondolod. Beszélgessünk egy jót. Amúgy is tök egyedül vagyok...

16. fejezet

Ismét új résszel jelentkezem! Remélem tetszeni fog! Mint látjátok, létrehoztam egy chat ablakot, ahol tehettek fel kérdéseket a bloggal kapcsolatban, és cseréket is fogadok!☺
A következő részt 6 komment után hozom!
xoxo: Eszti♥

Másnap reggel egy nővér hangjára ébredeztem.
- Daisy, hogy kerültél ide?! - kérdezte hitetlenkedve.
- Gondolom idejöttem... - válaszoltam kicsit flegmán, de nagyon utáltam, ha valaki felébreszt.
Egyébként nagyon jó volt Niall mellett aludni, mert biztonságban éreztem magam mellette. Nagyon örülnék ha végre felébredne és beszélhetnék vele. Már nagyon hiányzik!
Nagy nehezen visszafeküdtem az ágyba. Pár percre rá a kezelődokim jött be az ajtón.
- Hogy érzed magad, Daisy?
- Köszönöm, egész jól.
- Szeretnél hallani egy jó hírt?
- Jól jönne egy... - őszintén, abban reménykedtem, hogy tudnak valami jó módszert arra, hogy felkeltsék barátomat.
- Már csak pár napig tartunk bent megfigyelésre, utána hazamehetsz. Óriási nagy szerencséd volt, hogy ilyen könnyű sérülésekkel megúsztad. Tudod, ilyen baleseteknél nagyon ritka a túlélők száma, de hogy ilyen könnyen megúsztad... Szinte már csodának számít!
Szóval egy csoda, hogy túléltem. Nagyon örülnék neki, ha nem kellene azon aggódnom, hogy Niall felkel-e vagy sem, hogy mi lesz a nevelő szüleimmel... Egyszerűen nem tudok már örülni.
Meg annak örüljek, hogy Zaynhez kell visszamennem?! Ezt azért ne gondolják komolyan. Szerintem mi most annyira rosszban vagyunk, hogy meg tudnánk egymást ölni. De nehogy már engem okoljon azért, mert lezuhant az a rohadt repülőgép!
Mellesleg akkor is miatta vesztünk össze. Neki soha nem számított, hogy én mit szeretnék, vagy hogy érzek.
Hogy is kezdődött? Először a sok éves szinte már testvéri kapcsolatunk után, egyszer csak létrejött a One Direction, engem pedig eldobott, mint egy rongyot.
Utána jött ez a költözös dolog, Zayn megpróbált jó képet festeni anyuéknak (nekem ők maradnak az igaziak), meg nekem is, viszont a végén kiderült, hogy mégsem minden olyan szép, mint aminek látszik. Igazából én óriásit csalódtam benne. Oké, tudom, hogy nem szabadott elmondani, meg minden, de akkor is...
Bár, lehet, hogy túlreagáltam volna? Mondjuk a tegnapit biztosan nem. Viszont, azt, hogy nem mondta el, lehet. Végülis, nekem akart jót, azt hiszem... És még talán el is hiszem. Nem tudom. Amiken most keresztül mentem, én is, meg ő is... Elég megterhelő dolog ez mindkettőnknek...


*Zayn szemszöge*
Ma reggel nagyon fáradtan ébredtem. Borzasztóan aggódtam Niall miatt, és hogy őszinte legyek, a Daisy-s dolog is bántott egy kicsit. Lehet, hogy tegnap nagyon lerohantam. De igazam volt, nem?! Mármint, lehet, hogy Niall nem miatta van kómában, sőt ez tény is, de nem értem miért kellett magával vinnie. Oké, járnak. Oké, tudom, hogy engem végképp nem vitt volna el a történtek után. De miért nem vitte Perriet vagy Eleanort?! Velük úgyis olyan jóban van.
- Elmondanád végre, hogy mi bajod van? - jött le Perrie a lépcsőn. Ja, a legjobbat meg kifelejtettem.
Tegnap mikor hazaértünk, átmentem a srácokhoz, kicsit kiadni magamból a gőzt. Késő este értem haza, Perrie pedig már aludt, így nem tudtam vele semmit sem beszélni. Mivel rá is pipa vagyok egy kicsit, lent aludtam a kanapén.
- Nem is tudom...  - fejeztem be a mondatot várva a reakcióját.
- Miért, nekem kellene tudni?! - kérdezte idegesen.
- Mondjuk.
- Ne játszadozz már, bökd ki végre! - sürgetett.
- Tudod Perrie, nem volt valami szép dolog levelet írni a nevemben Daisynek...
- Ó, hogy már tudod... - sütötte le szemét.
- Hogyne tudnám. De mégis hogy jutott eszedbe ilyesmi?!
- Én csak nektek akartam jót! Hogy végre minden megoldódjon.
- De ezt nem így kellett volna! Meg egyébként is, mi közöd van hozzá?! - kérdeztem, ami azt illeti, lehet kicsit bunkó módon.
- Mégis, mi közöm van hozzá?! Az, hogy marhára elegem van abból, hogy amióta ti folyton csak veszekedtek, a ház egy csatatérré változott! Folyamatosan egymásban keresitek a hibát, holott néha magatokba kellene csak néznetek egy kicsit! Plusz, nagyon elegem van abból is, hogy folyamatosan döntenem kell, hogy kinek a pártját fogjam! Ha Daisyét fogom, te sértődsz meg, ha a tiédet akkor pedig Daisy. Igazán vége lehetne már!
- Nehogy már én legyek a hibás! - vágtam rá egyszerre.
- Persze, mert te vagy Mr.Tökéletesség, akiben semmi hiba nincsen? Tudod, nagyon sokat változtál, és Daisynek igaza van. Nem ilyen Zaynt ismertem meg! Olyan más lettél... Folyton mindenkivel kötözködsz, csak a srácokkal vagy természetes. Tudom, hogy nyomaszt Niall is, meg Daisy is, de nehogy már én legyek az, akin levezeted!
- Tessék?! Ugyanolyan vagyok mint eddig! Semmiben nem változtam! Daisy neked is elvette az eszed, úgy látom...
- Jó, oké, ennek semmi értelme. Ha elgondolkodtál, hívj fel! Szia! - mondta dühösen, majd felkapta a táskáját, és elment. Nem lehet igaz, hogy már őt is elveszítem!

15. fejezet

Kedves olvasóim!
Ismét új résszel jelentkezem! Sok hozzáfűznivalóm nincs, remélem tetszeni fog!
A következő részt 5 komment és +1 feliratkozó után hozom!
xoxo: Eszti♥

Miután Zayn elment, rám tört a sírás. Bűntudatot éreztem. Tudtam, hogy igaza van. Tudtam, ha Niall nem jön velem, akkor nem történik vele ilyesmi...
- Ebben a szobában van... - nyitott be az ajtón a nővér, egy nővel és egy férfival. Fogalmam sem volt, kik lehetnek, ugyanis még életembe nem láttam őket.
- Maguk kicsodák? - tettem fel a kérdést, miközben könnyeimet törölgettem le az arcomról.
- Akármilyen hihetetlen is Daisy, a szüleid vagyunk... - hogy kicsodák?!
- Mi?! Honnan találtatok meg?! Honnan tudtátok, hogy itt vagyok?!
Számomra hihetetlen ez az egész. Nem tudtam, hogy örüljek, vagy mérges legyek, esetleg, sírjak még egy sort.
- Az most lényegtelen...
- De hol voltatok idáig?! Miért nem kerestetek?!
- Voltak problémáink tudod? Nem hárulhatott ránk az a felelősség is, hogy egy gyereket is felneveljünk.
- Jó kifogás... problémák?! Persze...
- El kell hinned! Tudjuk jól, hogy nem kellett volna eldobnunk téged magunktól. De abban a helyzetben, amiben voltunk, nem engedhettük meg, hogy belekeveredj... És tudjuk azt is, hogy neked ez most nehéz. De Daisy, itt vagyunk most neked! Bepótoljuk ezt a sok elmúlt évet!
- Azt hiszitek, hogy idejöttök, és máris minden rendben lesz?! Azt hiszitek, hogy semmiperc alatt elfelejtem azt, hogy csak úgy eldobtatok magatoktól?! Nem lehet bepótolni ezt percek alatt...
- Akkor mindennap bejövünk, és beszélünk jó? Kérlek Daisy, adj még egy esélyt!
- Nem kérek a szeretetetekből! Hagyjatok kérlek...
Nem kellett kétszer mondani. A férfi mormolt maga elé valami olyasmit, hogy "tudtam, hogy ez nem jó ötlet.."   Őszintén? Mit hittek? Hogy idejönnek, mondanak egy 'bocs'-ot és minden rendbe jön? Azt hiszem a mai napból totál elegem van. A baleset, Zayn, most meg ez? Valaki tuti ki akar készíteni...

***

Egyszer csak egy óriási házban találtam magam. Nem volt ismerős, soha nem jártam itt. De várjunk csak... Az előbb még a kórházban voltam. Hogy lehetséges ez?! Mondjuk, ha már így hozta a helyzet, körülnézek. A nappaliban lehettem, ugyanis egy nagy bőrkanapé, kávézóasztal és egy televízió volt azon a helyen, ahol álltam. Csodás képek, az egyiken én is rajta vagyok, Niallel. Furcsa, mert még nem csináltunk közös fotót. 

Egyszer csak Zayn, Liam, Harry és Louis a lányok kíséretében lesétáltak a lépcsőn feketébe öltözve. Szomorúnak tűntek. Perrie és El folyamatosan sírtak. Mi történt?!

- Mehetünk? -kérdezte halkan Zayn, majd kiterelt mindenkit az ajtón. 

Gyalog indultak. Mentem utánuk, viszont ők nem vettek észre.

Átmentek a jelzőlámpáknál, a parkon, mígnem egy csendes környékre értek, ahol... ahol egy temető volt?! Mi történhetett?!

Beljebb mentünk, és megálltunk egy sírnál, amelyen ez a felirat volt: Niall Horan, élt 19 évet.

Nem lehet. Nem lehet, hogy Niall meghalt! Nem, nem, nem! Ne hagyj itt! Teljesen egyedül maradtam! Ne kérlek, ne...

Felriadtam. Megnéztem, hogy Niall ott van-e még. Ott volt. Jajj, de jó, ez csak egy rossz álom volt! 

Ránéztem az órára. Éjjel fél tizenegy. Én meg most ébredtem fel...  Gondoltam, megnézem, hogy van Niall...

Nagy nehezen feltápászkodtam az ágyból. Megpróbáltam az infúziót nem kihúzni a kezemből. Mikor felkeltem, nagyon megszédültem, de végül oda tudtam botorkálni Niall ágya mellé.

- Olyan rossz így látni téged. - kezdtem beszélni hozzá - Hiányzik az a csodálatos hangod! Hiányzik a nevetésed, a mosolyod! Hiányzik az érintésed! Hiányzik, amikor azt mondod 'szeretlek'! Tudom, hogy te őszintén mondod. Hiányzik ahogy énekelsz! Hiányzik mindened. Az ölelésed. A csókod...

A szemeim újra könnybe lábadtak. Eszembe jutott az álmom. Újra elkezdtem beszélni hozzá.

- Niall, kérlek ne hagyj itt minket! Zaynt, Lout, Liamet, Harryt... Tudod, Zayn nagyon imád ám téged! Nagyon szeretné, hogyha velünk maradnál. Te vagy az az ember számára, akiben mindenkinél jobban megbízik! Nem lehet, hogy itt hagyd! Harry, Liam és Louis is imádnak! Hiszen, nélküled nincs csapat, nincs One Direction sem! Nélküled nincs élet... Niall, nem neked kellenne szünetet tartanod! Olyan csodálatos életed van! Van egy családod, bátyád, barátaid, és a sok rajongó! Ők is számítanak rád, velünk együtt! Légy erős! 

Elmondtam neki mindent. Mindent amit gondolok, és érzek. Lehet, hogy nem hallotta de nem zavart. Legbelül tudom, hogy értette. Tudom, hogy most is velem van. Tudom, hogy szeret!

Ezekkel a gondolatokkal aludtam el mellette.

14. fejezet

Íme, ismét meghoztam az új részt:) Remélem, mindenkinek tetszeni fog^^
Köszönet illeti Adrit az ihlet beindításához.:3♥
A mostani feltétel: 5 komi:")
Ölel titeket: Eszti♥


*Zayn szemszöge*

*Végre, nincsenek hisztik, nincsenek veszekedések, nincs feszültség...Az elkövetkezendő két hetem egész jónak ígérkezik. Gonosz lennék? Nem hiszem. Ha Daisy nem bírja felfogni, hogy ezeket mind érte tettem, akkor sajnálom, de nem érdekel. Nem mindig csak neki lehet igaza.

Mikor idekerült, mindig jót akartam neki. Folyton a pártját fogtam, kedves voltam vele... És én kértem először bocsánatot is, a hibáimért. De nem, neki ennyi nem volt elég. A hibákat kereste bennem folyamatosan, mígnem egy új alkalmat talált arra, hogy újra veszekedjünk. De most már nem érdekel. Sem ő, sem az, hogy mi van vele...*

Akkora nagy űr volt bennem Niall nélkül... Így egyáltalán nem voltunk teljesek a fiúkkal.
- Szerinted miért Niallt vitte el Daisy? Furcsa, nem? - kérdeztem a konyhában koncentráló Perrietől.
- Szerintem nem furcsa... - mondta fel nem nézve a szakácskönyvből. Mikor főz, szerintem azt sem tudja fiú-e vagy lány.
- Miért?! - kérdeztem meglepődve.
- Hát mert... - itt azonban befejezte a mondatot. Lehet, hogy tud valamiről, amiről én nem...
- Perrie drágám, fejezd be a mondatod! Mit tudsz? - tértem rá a lényegre.
- Nem tudom miről beszélsz... - nézett félre. Éreztem, hogy van valami, de így már biztos voltam benne.
- Tudom, hogy tudsz valamiről. Semmi baj nem lesz, mondd már el....
- Na jó, mert tudom, addig úgy sem hagysz békén. Szóval Daisy azért Niallt vitte el Ausztráliába, mert ők ketten...
- Most csak viccelsz! - szakítottam félbe a mondatát.
- De nagyon aranyosak együtt...
- Hát, ez marha jó...
- Ne legyél már ilyen! Fogd fel úgy, hogy a legjobb barátod boldog, és kész!
- Nehogy már te is... Várj! Figyelj! - irányítottam át figyelmét a televízióra.
- ...a Londonból Ausztráliába tartó repülőgép valószínűleg műszaki hibák miatt zuhant le. A tragédiát mindössze négy ember élte túl, a többi utas életét vesztette. Következzenek közlekedési híreink! - mondta a bemondó, én pedig nem tudtam mit mondani. Sokkolt ez az egész. Még belegondolni is rossz. Négy ember... És ha Niall nincs a túlélők között?! Nem, az nem lehet. Nincs 1D Niall nélkül. Nincs élet Niall nélkül. Nem lehet, hogy pont ő...
Perriet is eléggé sokkolta ez az egész. Csöndben ültünk egymás mellett.
- Még nincs semmi veszve! - álltam fel hirtelen. Hiszen, van négy túlélő, nem?!
- Hova mész? - kérdezte Perrie.
- A kórházba, és nem megyek, hanem megyünk! Gyere!
Irtózatos nagy sebességgel száguldottam autóval a kórházba. Reméltem, hogy nem Niallel van valami baj. Na jó, azért Daisy is izgatott, de Niall lényegesen jobban.
A húsz perces út helyett 5 perc alatt a kórházban voltunk. A főbejáraton belépve egyenesen a recepcióhoz mentünk.
- Jó napot! Szeretnénk a repülőbaleset túlélői felől érdeklődni. Behozták már őket? - kérdeztem magabiztosan, leplezve azt, hogy mindjárt összeomlok.
- Igen, mind a négy utast behozták már!
- És van a túlélők között Niall Horan és Daisy Brown nevű személy?
- Ö, egy pillanat...
Amíg a recepciós keresett, mi egyre idegesebbek lettünk. Pár perc után (ami nekem egy teljes órának tűnt) válaszolt is kérdésemre.
- Daisy Brown és Niall Horan igaz?
- Igen...
- A 223-as kórteremben megtalálják őket! Az állapotukról az orvosuknál érdeklődhetnek! - mihelyst ezt kimondta, óriási nagy kő esett le a szívemről. Már azt hittem, meghaltak...
Perrievel olyan gyorsan mentünk fel a kórteremhez, amilyen gyorsan csak tudtunk.
A kórtermükből éppen egy fehérköpenyes alak jött ki. Gondolom, ő lehet a dokijuk.
- Jó napot! Ön Niall Horan és Daisy Brown kezelőorvosa?
- Igen. Maguk hozzátartozók?
- Igen, a hozzátartozók... Be lehet menni hozzájuk?
- Persze, de kérem csak egyikük menjen be!
- És mi történt velük? Mármint mik a sérülések?
- Daisy sérülései nem annyira súlyosak. Beverte a fejét, agyrázkódást szenvedett, és eltörött a keze. Niall sajnos kómában van, így vele nem tudnak beszélni.
Niall kómában van? Na tessék. Egy jó hír, majd rá a hideg zuhany...


*Daisy szemszöge*

Miért neki kellett kómába esnie? Neki csodálatos élete van, problémák nélkül.
Nekem sokkal jobban jött volna egy "szünet" mint neki...
- Szia. - jött be Zayn az ajtón, és leült az ágyam melletti székre.
- Szia! - öleltem meg, így háláltam meg neki a levelet, amit írt.
- Veled meg mi lett? Ennyire beverted a fejed? - kérdezte cseppet sem kedvesen.
- Hát, tudod szeretném megköszönni a levelet amit írtál. Nem gondoltam volna, hogy így vélekedsz erről.
- Na várj! Te meg milyen levélről beszélsz?! Nem írtam neked semmilyen levelet!
- Dehogynem! Leírtad benne, hogy sajnálod ezt az egészet, és hogy csak nekem akartál jót...
- Nem írtam neked ilyet! Ha valaha mondnék neked ilyet, nem leírnám, hanem elmondanám. Pont most nem írtam volna. Mutasd!
Odaadtam neki, ő pedig elkezdte olvasni. Pár percig a kezében volt, majd mérgesen visszaadta.
- Ezt nem én írtam.
- Akkor meg ki?!
- Perrie. - ez nem lehet igaz. Az egyetlen normális ember a házban is ellenem fordul? Nem hiszem el.
- Egyébként erről jut eszembe. - kezdte újra - ti Niallel mióta jártok?
- Ahhoz neked semmi közöd.
- De igenis van közöm ahhoz, hogy az egyik legjobb barátomnak ilyen barátnője legyen!
- Kérlek ebből, ebből az egyből maradj ki! Az egész életemet tönkre akarod tenni?!
- Nem. Egy dologra kérlek. Hagyd békén Niallt! Jobb lesz ha nem vagytok együtt! Miattad történt ez az egész is... - állt fel idegesen.
- Miattam?! Persze, könnyű rám fogni a dolgot! Én tehetek arról a műszaki hibáról, ami a géppel történt! Zayn te teljesen meghibbantál?!
- De miért kellett magaddal vinned?
- Honnan tudtam volna, hogy ez lesz?! Esküszöm Zayn, te egyre rosszabb vagy.
- Tudod Daisy, te is. Te is... - majd kisétált az ajtón.
Nem érdekel! Miért kell ebbe beleszólnia?! Miért akarja megmondani mit csináljak?!
És Perrie. Nem hiszem el, hogy ezt tette! Annyira utálok itt lenni ezen a világon...

13. fejezet

Sziasztok! Sajnálattal vettem észre, hogy valaki leiratkozott a blogomról, és szinte minden bejegyzéshez valaki megnyomja a nem tetsziket... Ez engem nem is zavar, mert tudom, hogy nem mindenkinek tetszhet. De légyszi, akinek nem tetszik valami, az MONDJA MEG! Ugyanis tudok változtatni, ha úgy van. Ezért kérdezném tőletek azt, hogy mi tetszik, és mi nem tetszik a blogban! Köszönöm szépen!♥
Mostani feltételem: 4 komment.:)


Végre eljött a nagy nap! Ma mentünk Niallel Ausztráliába. Azonban még egy teljes napot ki kellett bírnom abban a rohadt iskolában...
Utolsó óránk tesi volt, amit történetesen utáltam. Hogy miért?! Azok a szemét osztálytársaim, testnevelés rán szokták kidühöngeni magukat focizás közben. Igen, focizunk, lányok és fiúk, külön. Mivel, most én vagyok a közellenség, mert nem hívtam meg hozzánk a nagymenő lányokat, ezért kis félelemmel vártam a tesi órát. Arról senki sem tud, hogy Ausztráliába megyek Niallel. Jobb is, mert ha kiderülne ez is, szerintem elbúcsúzhatnék mindenkitől.
- Brown az egyik csapatkapitány, Holmes a másik! - hát, igen. A tesitanárunk imád minket a vezetéknevünkön szólítani.
Én kezdtem a válogatást. Megpróbáltam jó csapatot összehozni magamnak. Akit legelőször választottam, Ellie volt. Nem azért, mert kibékültünk, hanem azért, mert ő egy jó játékos. És kell az erősítés.
A fiú osztálytársaink ma úgy döntöttek, hogy kondiznak, így az egész terem a miénk, lányoké volt.
Elkezdtünk játszani. Mikor nálunk volt a labda, ők vették el, mikor náluk, akkor mi vettük el tőlük a labdát. Nem bírtunk gólt rúgni, mert erős csapat volt mindkettő, és egyszerűen nem tudtuk elvinni a kapuig a labdát. Azonban ezt nem játszottuk sokáig, ugyanis egy fiú belépett a terembe. Egy fiú, akit minden lány imád. Akinek szőke haja, és gyönyörű kék szeme van. Hölgyeim, és uraim: Niall Horan!
Ennyi kellett mindenkinek, ott hagyták a focit, és lerohanták a barátomat. Niall mindenkivel kedves volt, közvetlen, autogrammot osztogatott. Mikor legalább minden osztálytársammal végzett, elindult felém.
- Veled mi van? Egy ilyen nagy sztárral nem szeretnél kapcsolatot létesíteni? Tudod csak neked, csak ma, odaírom a telefonszámomat is az aláírás mellé...
- Tudod mi jönne nekem jól a telefonszámodon kívül? Egy fuvar haza... - folytattam a hülyéskedést, mire ő egy puszit nyomott az arcomra. Ennyi kellett. Ha szemmel ölni lehetne, én már régen halott lennék. Az összes lány bámult mikor kifelé mentem a teremből, ugyanis kicsengettek.
Az öltözőben mindegyikük csak lesett. Nem mertek kérdezni, sem beszólogatni.  De nem is gond, itt hagyom őket 2 hétre! Nem kell hallgatnom a vinnyogásukat meg a hisztijeiket. Milyen szép az élet!
- Kész vagy? - kérdezte Niall mikor kiértem hozzá a suli elé.
- Persze, menjünk!
Mikor hazaértünk, én felmentem a bőröndömért, és összepakoltam pár cuccot. Még most sem tudom elhinni, hogy tudtam két hétre való ruhát, cipőt összepakolni egyetlen egy bőröndbe... Mindegy, ez örök rejtély marad.
Eljött az idő, hogy induljunk. Hogy milyen érzések kavarogtak bennem? Hiány, félelem, és egy csöppnyi öröm. Hiány azért, mert nagyon hiányozni fog Perrie, a srácok, El, és Zayn is. Attól féltem, hogy anyuékat már nem fogom látni... ha esetleg későn érünk oda... Hogy minek örültem? Niallel mehetek, és ez nekem már alapjában véve öröm. Főleg annak örülök, hogy nem kell suliba menni.
- Vigyázz magadra, és majd jelents! - köszönt el tőlem Perrie, és egy borítékot adott a kezembe. Ki akartam bontani, de ő ezt mondta:
- Csak a repülőn! Olvasnivaló az útra! - kíváncsi voltam mi van benne, de szót fogadtam.
- Remélem a szüleiddel minden oké... - mondta Zayn elbúcsúzó szöveg gyanánt.
- Én is... - mondtam neki. Köszi Zayn, hogy ennyire aggódsz értem!
A többiektől is kaptunk egy óriási ölelést, majd kiindultunk a reptérre. Louis vitt ki minket, de csak lerakott és el is ment, ugyanis El-hez sietett.
A gépre hamar felszállhattunk. Nem magángéppel mentünk, így pár lány odajött Niallhez képért és aláírásért. Miután lerendezte rajongóit, rám nézett.
- Daisy ne aggódj! Biztos minden rendben lesz! - mondta, majd megszorította kezemet.
- Jó hogy itt vagy... - válaszoltam, mire lágyan megcsókolt. Imádtam amikor szája az enyémhez ér... Minden megszűnik körülöttünk.
Kisebb késéssel, de felszálltunk. Sosem ültem még repülőgépen, ezért csak forgolódtam össze-vissza. A tájat néztem, Niallt, a többi embert... Annyira szuper!
*1 óra múlva*
Niall bealudt, én pedig unatkoztam. Eszembe jutott a levél, amit Perrie adott. Előkotortam a zsebemből, és olvasni kezdtem.
Daisy!
Zayn vagyok. Bocsáss meg, hogy csak így tudom leírni, amit érzek, de nem tudtam, hogy mondjam el neked...
Először is tudnod kell, hogy szeretlek. Sajnálom ezt az egészet. Amit néha művelek veled.  Néha bunkó vagyok, tudom. Nem tudlak megérteni annyira ( bocsi, hogy nem vagyok lány ), sokszor veszünk össze emiatt.
És, hogy miért nem mondtam el neked? Mert tudtam, hogy összetörsz. Hogy összevesszünk... mint most, és...
Az olvasást nem tudtam folytatni, mivel a gép egyszer csak rázkódni kezdett... Minden utas ijedten meredt egymásra.
- Niall, mi történik?! - kérdeztem ijedten tőle, ő pedig megszorította a kezem...