24. fejezet

Hellóbelló mindenkinek!
Íme, a várva várt új fejezet! Sajnálom, hogy csak most hoztam, de zenekari fesztivál volt, és mi is felléptünk (volna), és sok próba volt, de itt van :D
Először is kettő közleményt tennék közzé:
1., Audrey Cross unatkozott, és elkészítette nekem az új blogkinézetem! Óriási RESPECT neki, hogy mindig megcsinálja nekem!♥ Olvassátok el az új blogját, amit én személy szerint imádok, (mint az összes többit) szóval csak ajánlani tudom! A nevére kattintva máris ott találjátok magatokat! ;)
2., Ha szeretnél egy NEM FANFICTION olvasni, és szereted a thriller/krimi szerűségeket nem a legdurvább fajtából, akkor látogass el ide: I forgive, but never forget!
Nos, nem is szaporítom a szót, még csupán annyit, hogy a következő fejezetet 6 komment után hozom!
Köszönöm a megtisztelő figyelmet: Eszti


Miután lepakoltuk Niallnél a cuccainkat, eldöntöttük, hogy lemegyünk sétálni a parkba, hiszen nagyon szép idő volt, és nem akartunk otthon gubbasztani.
Nekem is jót tesz egy kis friss levegő, miután 2 napot csak a lakásban töltöttem.
Niall-el egymás kezét fogva vágunk neki sétánknak. Szinte mindenki megbámult minket közbe. Kétféle nézést különböztettem meg, az egyik a 'féltékeny vagyok', a másik pedig az 'örülök Niall barátnőjének' nézés volt. Kicsit zavartak, de hogy őszinte legyek, nem érdekelt. Szeretem Niallt, és ő is engem, ez nem tud akadályozni abban, hogy járjak vele.
Egyébként folyton Zayn jár a fejemben. Mindenről ő jut eszembe. Lehet, hogy most már otthon van. De ha rosszul van? Vagy valami baj történt vele, és azt várja, hogy valaki ott legyen, és segítsen neki? Nem volt jó ötlet eljönni otthonról, hiszen ha Zayn hazament, és vár rám, vagy bárki másra? Ha már mindent elrontottam, hadd segítsek kimászni belőle...
- Niall, haza kell mennünk! - jelentettem ki, ő pedig értetlenül nézett rám.
- Miért? Most jöttünk... - nevetett.
- Azért, mert Zayn hátha otthon van, és azt várja, hogy segítsünk neki! - mondtam, ő pedig kinevetett.
- Daisy, nyugi! Nézd. Tudom, hogy nehéz neked, de egy kicsit kapcsolj ki, jó? Ne aggódj miatta! Ha valami baja esik, akkor biztos telefonál majd! - mondta, majd egy puszit nyomott a fejemre.
Valószínűleg igaza van. Nem folyton azon kell agyalnom, hogy mi van vele, hiszen egy felnőtt ember.
De mégis. Úgy érzem, az én hibám az egész. Bárki bármit is mond, valamit csinálnom kell, különben beleőrülök ebbe az egészbe.
A séta további részén nem beszélgettünk, így végül úgy döntöttünk, visszamegyünk Niallhöz.
***
Leszállt az este. Én az ideiglenes szobámba ültem az ablak előtt, és néztem a sötétséget. Folyton azon járt az eszem, hogy hol lehet Zayn. Van-e egyáltalán olyan hely, ahol tud aludni? Vagy van-e egyáltalán szállása? Tető a feje felett? Vagy a parkba alszik? Egyedül?
Nem bírom tovább. Nem tudom elfogadni, hogy nincs itt, és nem tudok róla semmit. Mindenkit végigkérdeztünk a srácokkal, de senki sem tud róla semmit. Várjunk csak... Azért nem mindenkit! Hogy feledkezhettünk meg róla?
Teljesen megfeledkeztünk a legfontosabb emberről. Gyorsan kikerestem a telefonszámát a mobilomból, és tárcsáztam is. A harmadik csöngés után vette fel.
- Szia Daisy! Hogy vagy? Olyan rég hallottam felőled! - szólt bele Zayn anyukája.
-  Szia Patricia! Zayn ott van? - kérdeztem tőle. Reménykedtem, hogy a válasz egy 'igen, hol máshol lenne?' lesz, de a számításaim ismét kudarcba fulladtak.
- Nincs. Nem te laksz most vele, tudnod kellene hol van, nem igaz? - nevetett fel a telefonban, de hallottam az aggodalmat a hangján.
Átgondolván az egészet, nem volt valami elmés dolog részemről felhívni Patriciat. Hiszen, nem kell őket is belekeverni. Úgysem tud a drogos dologról, és nem akarom, hogy csalódjon Zaynben. Így valami fedősztorit kellett kitalálnom. De mit? Mit mondjak neki?
- De igen, de... ööö... csak azt mondta elmegy valamerre reggel, és hátha hozzátok ment, mert még nincs itthon. Várj! Most látom, írt sms-t, hogy a fiúkhoz ment! Bocsi Patricia, hogy zavartalak... - mondtam neki. Nem volt a leghihetőbb dolog, de úgy éreztem, hogy bejött.
- Ne hülyéskedj, nem zavartál! Valamikor eljöhetnétek Zaynnel egy-két órára! Waliyha már hiányol téged! - mondta nevetve, én pedig elmosolyodtam.
Milyen régen beszéltem már velük. Nem is tudom, mi van vele. Őszintén szólva, hiányzott Waliyha, hiszen ő is olyan, mintha a testvérem lenne.
- Rendben, majd beszélek vele, de most le kell tennem. Köszönöm, szia! - köszöntem el, meg sem várva válaszát.
- Kivel beszéltél? - kérdezte kíváncsian Niall, majd odaült mellém az ágyra, és átkarolt.
- Zayn anyukájával. Megpróbáltam, hátha otthon van a fia, de reménytelen. Egyébként tudod mit nem értek? Ő egy világhírű ember, és senkinek fogalma sincs arról, hogy hol van. Valahol csak látták, nem? - kérdeztem.
- Igazad van... - gondolkodott el - de mit tehetünk? A sajtónak nem szólhatunk, kiforgatják a szavainkat. Az interneten pedig már néztem, de semmi... - mondta.
Nincs mese, hivatalosan is tehetetlenek vagyunk. Nem tehetünk semmit, kizárólag várni. Várni, hogy egyszer megcsörrenjen a telefon, és a kijelzőn megjelenjen Zayn neve. De addig is... meg van kötve a kezünk.