5. fejezet

Sziasztok! Ismét örömmel tapasztaltam, hogy a kitűzött célt meghaladtam. :" )) A következő fejezethez 4 kommentet és 1 feliratkozót kérek. : )) Köszönöm, hogy olvastok: Eszti♥

- Felmehetnénk? Nem a legalkalmasabb hely ez a megbeszélésre... - mondta Zayn.

- Felőlem. - nekem mindegy, hol beszélgetünk. Így se, úgyse tud velem kibékülni, akár mit mond vagy tesz. Engem többé már nem érdekel.

- Mit akarsz? - kérdeztem tőle.

- Szóval... hát, ami kettőnk közti dolgot illeti...

- Nem kell megbeszélnünk arról semmit!

- De Daisy tudom, hogy hibáztam. Sajnálom!

- Hibáztál?! Ezt hibának nevezed?!

- Nem tudom... Nem.

- Ez nekem nem hiba volt. Vagyis, de. Hiba volt, hogy olyan közeli kapcsolatban voltam veled! Hiba volt, hogy számítottam rád! Hittem, hogy megváltozol! Óriásit csalódtam benned... Persze, kit érdekel mit érzek?!

- Daisy, engem igenis érdekel! Mert szeretlek. Akkor is szerettelek, amikor leráztalak. És tudom, hogy nem kellett volna. És ezért ezerszer sajnálom!

- Elmondtam már többször!  NEM KELL A SAJNÁLATOD!  Tudod mennyit sírtam miattad? Egy teljes évig próbálkoztam, és reménykedtem, hogy majd egyszer TE fogsz felhívni, és megkérdezed, hogy vagy... De nem tetted. És persze, mert a sztárság így, úgy, és először örültem, hogy híres rokonom lehet. De megbántam. Mert olyan, amilyen te voltál, köszönöm nem kell. Tudod, én úgy tekintettem rád, mint a bátyámra. Mert annyi mindent megbeszélhettem veled, amit anyuékkal nem. A bizalmasom voltál, és amikor megalakult a One Direction, ezek mind eltűntek. Ahogy az az érzés, hogy szeretet... irántad... - oké. Nem kellett volna ennyire kiosztanom, de végre elmondhattam neki is, hogy mit érzek, és éreztem akkor.

Hosszú csend következett. Lehet, hogy a kettőnk közötti feszültség mégis megszűnik így, hogy elmondtam ezeket neki? Vagy marad minden a régi?
- Figyelj. Én... nem tudom mit mondjak. Igazad van. És én hülye voltam. És, mindig hiányoztál. Csak azért nem hívtalak vissza, mert féltem... - mondta Zayn. Félt?!
- Miért féltél?
- Hogy más lesz a viszonyunk. Mint például ami most van. Ettől féltem. Amikor már nem hívtál... Azt hittem, hogy már nem szeretsz. Ezért nem próbálkoztam többször én sem. Gondoltam, hagylak inkább...
Nem tudtam elképzelni, hogy ez tényleg így van-e, vagy csak ki szeretne velem békülni.
- Menjünk el sétálni. Elmesélhetsz mindent ami veled történt! Ugyanis eléggé le vagyok maradva... - ezzel mosolyt csalt az arcomra. És nem álltam ellent. Most az egyszer valahogy úgy éreztem, hogy tényleg meg akar ismerni. Azaz, azt a Daisyt, akit elfelejtett.
- Na akkor jössz? - intett az ajtó felé.
- Igen...
Ezzel ne higgye azt senki, hogy kibékültünk! Csak máshogy látom a dolgokat, mint régen. Bár, mondjuk sokkal jobb lesz majd békében élni velük.
A fiúk már nem ültek ott nálunk.
Mikor mentünk le a lépcsőn, Zayn oda ment Perriehez, és adott neki egy puszit.
- Minden oké? - kérdezte Perrie suttogva Zayntől.
- Remélem... - válaszolta Zayn, majd elindultunk sétálni.
- Akkor mesélj! - mondta.
- Mit?
- Amit akarsz.
Hát, ha már egyszer így megkérdezte... Elmeséltem neki, mi volt ma a suliban. A Benes ügyet, Jeremyt, Elliet, a fociedzést, a francia témazárót... Egyszóval: a napomat. És ő végig figyelmesen hallgatott. Már amikor tudott, hiszen, hogyha egy sztár vagy, és London utcáin sétálsz... Nem könnyű dolog, ezért inkább azt javasolta menjünk haza. Olyan volt, mint régen.
- Daisy emlékszel arra a videójátékra, amit régen szoktunk játszani együtt?
- Hogyne emlékeznék! - az a videójáték egy olyan videójáték volt, amiben ketten játszunk  egymás ellen. Harcolós játék, és imádom!
- És van elég merszed hogy kiállsz ellenem? - kérdezte tőlem, miközben a lemezt lóbálta a kezében.
- Ez kihívás volt, Malik?
- Mondhatjuk Brown.
Annyira jó volt újra vele együtt játszani! Annyit hülyültünk mindig, és most is. Persze, mivel ő már régen nem játszott, könnyű szerrel vertem meg körülbelül az összesben.
- Ez nem ér, csaltál! - fenyegetett meg mikor már a hatodik játszmát nyertem meg.
- Hogyan csaltam volna? Annyi az egész, hogy béna vagy!
- Dehogyis! Csak régen játszottam...
- Az azt jelenti, hogy béna vagy!
Sokáig veszekedtünk, eközben Perrie halálra röhögte magát. Mennyivel jobb így az este! Sajnos anyuék ígéretéből, hogy majd minden este felhívnak, a nagy semmi sem lett. És nem is lesz. Tudtam, hogy úgysem hívnak fel. Semmikor. Nekik mindig fontosabb a munkájuk mint én. Ezt sajnáltam bennük. Remélem azért még jól vannak!

4. fejezet

Sziasztok! Örülök, hogy tetszik a blog, és, hogy ennyien olvassátok. :)♥ Sőt, most a kommentek is meghaladták a kitűzött célomat, úgyhogy nagyon örülök! Most 3 kommentet kérek a következő fejezethez, és +1 feliratkozót! Köszönöm hogy olvastok, kommenteltek! Puszi: Eszti. : 33♥


*Daisy*
Most őt is vagy Zayn küldte fel, vagy feltűnési viszketegsége van. Nem bírom már, hogy mindenki az unokatestvéremet védi. Engem ki véd meg? Senki. Hát persze. Gondolhattam volna. Mivel Zayn a népszerűbb, persze, hogy mindenki őt védi meg. Á, nem éri meg ezen paráznom most.  Egyszer csak megszólalt a telefonom.
- Mondd Ellie! - lehet, hogy kicsit idegesen szóltam bele.
- Hol vagy? Már régen elkezdedődött az edzés!
Basszus. A fociedzés. Teljesen kiment a fejemből!
- Otthon vagyok, de öt perc és ott vagyok!
Gyorsan összedobáltam a stoplis cipőmet, a mezemet és rohantam ahogy csak tudtam. Sajnos a fiúk még mindig ott voltak (Niall kivételével?!), úgyhogy nem tudtam úgy elmenni, hogy meg ne kérdezték volna:
- Hova mész? - kérdezte Zayn.
- Edzésre...- ha jobban ismernél, tudnád, hogy focizom, és edzésekre járok. Még mielőtt bármit is kérdezhettek volna, leléptem. Kivel találkoztam az ajtóban? Niallel...
- Hova mész? - tette fel a kérdést.
- Edzésre. Ha annyira tudni szeretnéd focizom...
- Oké. Csak kérdeztem.

*Niall*
Úgy látszik nem nyugodott le. Még mindig mardosott a bűntudat. Nem tudom miért, de mégis... Úgy éreztem a mi hibánk.
- Hé, Niall! Hogy-hogy elmentél? - kérdezte tőlem Zayn.
- Beszéltem Daisyvel, és kicsit lelkileg hatott rám amit mondott. Újra megkérdezném. Mindig ilyen?
- Mostanában ilyen. Velem főleg. Mert mit mondott? Elmondta mi a baja? - kérdezte Zayn.
Nem tudtam, ha elmondom, Zayn mit reagál rá. Végül, mégis elmondtam neki.
- Azt mondta nem érdekli senkit mi van vele. Meg, hogy nem akart ideköltözni... Meg...
- Mondd már Niall!
- Zayn, nem igen szeret téged...- vagyis, igazából, nem tudom mit érez. Nekem ezt mondta.
- Miért? - láttam Zaynen hogy összetört. Francba. Nem kellett volna elmondanom.
- Mert azt mondta, hogy leráztad amikor hívott. És nem hívtad vissza... És azt mondta, hogy miattunk. A One Direction miatt... Mert vagy velünk voltál, vagy mással.
- Ezt mondta? - nézett rám Harry. Lehet, hogy őket is megviselte amit mondta. Nem tudhatom.

*Zayn*
Sajnos igaza volt. Elhanyagoltam Daisyt az utóbbi időben. Nagyon. És tudom, hogy úgy tekintett rám, mintha a bátyja lennék. És akkor azért ilyen. Olyan hülyének érzem magam, hogy én erre nem jöttem rá.  Így már minden világos. Hogy lehettem ekkora marha?! Nem foglalkoztam vele. Őszintén, még azt sem tudtam, hogy milyen edzésre jár. Ha hazaér, első dolgom az lesz, hogy beszélek vele.

*Daisy*
Nagy nehézségek árán, eljutottam Jer segítsége nélkül a suliig. Nem tudom, hogy csináltam, de sikerült.
- Bocsánat, hogy késtem... De itt vagyok!
- Daisy állj be! Gyerünk! Kérlek ilyen többet ne legyen!
- Nem lesz Jake! - az edzőnk, Jake, kemény volt, de mégis sokat hülyültünk vele. Még csak 25 éves, ezért nagyon megért minket. Soha nem veszi komolyan annyira, de mégis nagyon sokat érünk el vele. Sok kupát nyertünk már, remélem, hogy ez így is marad.
- Miről maradtam le? - kérdeztem Ellietől.
- A bemelegítésről. Miért késtél?
- Mert elfelejtettem.
A mai edzést Jake nagyon keményre csinálta meg. Fekvőket nyomtunk, futottunk, meccseztünk... nagyon elfáradtam.
- Oké lányok, mára elég! Akkor csütörtökön ugyanitt, ugyanilyenkor!
Miután átöltöztünk, elindultam haza.. Annyira rossz volt, hogy nem mehettem Ellievel. Tökre másfelé lakott, mint amerre mi lakunk. Nagyon reméltem, hogy a fiúk nincsenek már ott, de tévedtem.
- Daisy, beszélhetünk? - állt fel Zayn a kanapéról.
Csodás. Ilyen fárasztó nap után még vele is beszélgessek?!
- Mi van?! - kezdtem én...

3. fejezet

Sziasztok! Örömmel könyvelem el, hogy tetszik a blog, és hogy hamarabb hozhatnék részeket! Ezért köszönöm.♥ És sajnos a suli miatt csak hétvégenként tudok részt hozni, de megpróbálok szünetben többet is írni! A következő részt 4 komment és (vagy) +2 feliratkozó után hozom! :)



Hétfő reggel fél hétkor keltett az ébresztőm, amikor általában szoktam kelni.. Mikor kiléptem a szobámból, még mindenhol sötét volt. Remek... Gondoltam, próbálkozom, hátha van már fent valaki. Mázlimra, Perrie már fent volt, de a kinézetét elnézve maximum inni jöhetett le.
- Hát te? - kérdezte álmosan.
- Hétfő van.
- És?
Kerekedett szemekkel néztem rá. Kicsit sincsenek elkényelmesedve... Persze, ők sztárok, novemberben úgyanúgy otthon vannak, nem mint mi diákok, akik az időnk nagy részét abban a rohadt iskolában töltjük.
- Nem is tudom... Iskola?!!! - megpróbáltam drámaian előadni a dolgot. Marha ideges voltam.
- Jujj tényleg, bocsi! - majd visszament a konyhába - Mit kérsz reggelire?
- Semmit. Nem vagyok éhes... - és ezt most nem lázadásból mondtam. Őszintén, nagyon izgultam kettő dolog miatt: a francia dolgozat, és Ben. Annyira elfelejtettem a szombati randit! Mérges voltam magamra.
- Biztos?
- Aha. Felmegyek öltözni.
Mikor felértem a szobámba, megakadtam a szekrényem előtt. Nem tudtam, mit vegyek fel.... Végül a kedvenc összeállításomnál döntöttem. Pont őszre megfelelő! Végülis nagy nehezen elkészültem háromnegyed hétre. Úgy gondoltam elindulok. Úgyse tudom merre kell menni, majd valahogy talán eljutok a suliig.
- Szia Daisy! - köszönt el tőlem Perrie.
- Szia...
Kiléptem a kapun, és egy hangot hallottam meg a hátam mögött.
- Daisy?! - Jeremy volt, az egyik jó barátom. Régóta ismerem, mindig számíthatok rá. Reméltem tudja merre van a suli!
- Szia Jer! - én mindig Jer-nek hívtam.
- Hát te hogy-hogy itt? Te itt?! Itt laksz? - a tekintetét kapkodta köztem és a ház közt.
- Itt lakom... Sajnos. - válaszoltam, majd csodálkozva nézett rám.
- Azt meg hogy? De menjünk, mert nem érünk be! - mondta ő, majd elkezdtünk sétálni.
- Tudod, muszáj volt az unokatesómhoz költözni.
- Ki az unokatestvéred?
- Zayn Malik...
- Komolyan?! Ezt a ribik (ő mindig így hívta osztályunk plázacica rétegét) meg ne tudják! Óriási Direction fanok vagy mik. Folyton ilyen zenét akarnak velünk játszatni... - és elkezdte őket utánozni. Majdnem halálra röhögtem magam. Viszont innen már csak egy balra kanyart mentünk, és már áldott iskolámnál is voltunk.
- Köszi Jer! És lehetne egy kérésem?
- Hát hogyne!
- Suli után megvársz és hazakísérsz? Mert fogalmam sincs merre kell hazamenni!  - erre mindketten elnevettük magunkat.
- Természetesen. Na megyek, várnak a fiúk!
Tudniillik, Jeremy Ben egyik legjobb haverja volt. Gyorsan mentem be az osztályba, alig vártam, hogy beszéljek Ellievel. Tervem azonban meghiúsult, mert Ellie nem volt a teremben.
- Ellie?! - kérdeztem a mögöttem ülő Sarah-tól.
- Nem tudom. Ma még nem láttam.
- Köszi azért!
Majd visszafordultam előre. Ellie sosem késik. Lehet, hogy beteg lett.
Első óránk osztályfőnöki volt. Mint mindig, tanár úr első kérdése ez volt:
- Van valami változás? - ami annyit tesz, hogy lakcím, név, vagy ilyesmik változtak-e. Nem tudom miért kérdezi meg folyton, bár most egy ember volt aki jelentkezett. Én.
- Daisy, van valami változás?
- Anyu úgy tudom beszélt Önnel ez ügyben...
- Ja, igen. Rendben, beírom!
Mindenki kíváncsi volt mi van. Hogy miért vagyunk olyan titokzatosak? Mert nem akarom, hogy mindenki futkozzon hozzám Zayn Malik autogrammért, meg ilyesmikért. Jó, tudom, hogy előbb-utóbb kiderül, de szeretném, ha ez inkább utóbb történne.
- Nos gyerekek rengeteg megbeszélni valónk van... Hiányzó?
Már majdnem kimondtam, hogy Ellie, de betoppant az ajtón.
- Kisasszony ezt mire véljem? - nézett a láthatólag sietve jött Elliere.
- Elnézést. Elaludtam.
- Elnézem. De máskor állítson be ébresztőt!
Barátnőm beült mellém. Rögtön elkezdtünk suttogva megbeszélni mindent.
- Miért késtél? - kezdtem én a kérdezést.
- Matt-tel beszéltem tegnap éjjel. Sokáig. - Nem is említettem. Matt és Ellie összejöttek.
- És veled mizu? - kérdezte ő.
- Elfelejtettem a szombati randit, azóta nem beszéltem Bennel, utálok Zaynnél lakni.
Bennel a szünetben akartam beszélni, ezért már alig vártam, hogy kicsengessenek. De hála isten, hamar megszólalt a csengő. Hamarabb megtalált, mint én őt.
- Hé, Daisy! A szombat...
- Sajnálom elfelejtettem..
- De egy SMS-t azért írhattál volna.- jegyezte meg.
- Bocsánat. Mentem volna. Tényleg.
- Daisy! Akkor suli után megvárjalak? - kérdezte a hátam mögött Jer, de csak az igenemet várta meg, már be is ment a terembe.
- Jeremy-vel mész haza? - kérdezte kicsit mérgesen.
- Megvár, mert nem tudom, merre kell hazamennem.
- Miért nem?! Daisy nem értelek... Én azt hittem lehet köztünk valami, de ezek szerint nem... Szombaton isvele voltál?
- Nem!!! Otthon voltam.
- És azért mész vele haza? Á, hagyjuk.... - majd ő is bement a terembe. Milyen féltékeny már! Ilyen nincs. Csak hazakísér. Most mit parázik ezen!
Összegzésben: a mai hétfő rossz volt. Francia témazáró, a Bennel való összeveszés. Az vigasztalt, hogy Jeremy tényleg jófej volt, és megvárt délután.
- Min veszekedtetek Bennel? 
- Á, nem érdekes.
- Naaaa mondd el!
- Csak azon akadt ki, hogy hazakísérsz. Na mindegy. Francia tz-d milyen lesz? - próbáltam másra terelni a szót.
- Remélem kettes. Tiéd?
- Kettes? - majd mindketten nevetni kezdtünk. Annyit nevettünk, hogy észre sem vettem, hogy hazaértünk.
- Köszi, Jer!
- Nincsmit. Holnap reggel megvárjalak?
- Légyszi!
Egyszerűen nem bírtam megjegyezni, merre kell menni.
Mikor beléptem a házba, egyszerre fel akartam menni a szobámba, de sajnos (mint mostanában a dolgaim) ez nem jött össze. Az egész 1D náluk, akarom mondani nálunk volt.
- Hello! - köszöntek tök egyszerre. Ezek mindent együtt csinálhatnak?
- Szia Daisy! Kérsz valami kaját? - kérdezte Perrie. Most hogy mondta, eszembe jutott, hogy ma  még nem is kajáltam.
- Aha. Valamit...
Majd felállt, és intett hogy menjek. A konyha és a nappali egybe volt nyitva, úgyhogy nem kellett messze mennem.
- Pizza jó lesz?
- Persze! - válaszoltam, majd mondta, hogy válasszak. A kedvencemből is volt, úgyhogy boldog voltam. Juhú, +1 pont a napomra.
Miután pár szeletet kivettem, odaültem az asztalhoz. Majdnem elkezdtem enni, de mind a négyen (Zayn kivételével) odaültek az asztalhoz.
- Ennyire érdekes ahogyan eszem? - kérdeztem tőlük.
- Nem. Csak ismerkedni jöttünk! - mondta a szőke. Azt hiszem, Niall a neve.
- Aha... - lehet hogy azt várták, hogy ódákat zengek magamról, de ez nem jött össze. Miután eléggé meguntam, hogy nem tudok kajálni tőlük, felmentem a pizzámmal a szobámba.


*Niall szemszöge*
- Mindig ilyen? - kérdeztem Zayntől, hiszen ő jobban ismeri mint mi.
- Amióta itt van hozzám se szól... - láttam, hogy zavarja a dolog. De a csajnak mi lehet a baja?  Gondoltam, felmegyek hozzá, hátha tudok hatni rá.
Bekopogtam. Nem jött válasz, így bementem.
- Te mit akarsz? - kérdezte kicsit mogorván, de nem zavart.
- Csak érdeklődni, hogy vagy.
- Nem hiszem, hogy tényleg érdekel, hogy vagyok.
- De igen, úgy ahogy Zaynt is.
- Kérlek ne gyere már te is ezzel! - majd felállt az ágyról.
- Mármint? - sejtettem mire gondol, csak azt akartam, hogy ő mondja ki.
- Zayn egyáltalán nem érdekli, mi van velem, úgy ahogy se téged, sem senkit! Ugye kit érdekelt, hogy ide akarok-e költözni, vagy sem? Kit érdekelnek az érzéseim?
- Zaynt érdekli...
- Eddig nem érdekelte mi van velem, akkor miért kezdené el?
- Hmm, nem is tudom, mert szeret?
- Nem szeret. Nem tudod, mekkorát csalódtam benne, amikor lerázott a telefonban annyival, hogy majd viszahívlak. És nem hívott. Mert vagy veletek volt, vagy csak egyszerűen nem érdekeltem. Egy teljes évig próbálkoztam, mert azt hittem megváltozik. De tévedtem. Úgy tekintettem rá, mint a bátyámra, de most már számomra ő egy senki...
Láttam, hogy egy könnycsepp gördült le az arcán. Mi tettük volna ezt? Miattunk nem foglalkozott vele? Gondoltam, inkább hagyom, eléggé ki van szegény.
- Na hogy ment? - súgta oda Harry.
- Ne tudd meg.... - majd inkább úgy döntöttem elmegyek. Nem bírtam tovább a feszült levegőt a házban.

2.fejezet

Itt a második. A vége elég gyatra lett szerintem, de azért remélem tetszik majd! :)

*Zayn szemszöge*

Őszinte legyek? Ideges voltam. Daisy miatt. Láttam rajta, hogy nincs kedve ehhez az egészhez. Az is látszott, hogy nem igen bír engem. Csak miért?! Olyan jól megvoltunk régen... valamit tettem vagy mi?!
- Minden rendben Zayn? - kérdezte Perrie.
- Persze. Mondjuk.
- Ideges vagy Daisy miatt?
- Eléggé.
- Figyelj! Én nem ismerem annyira,, de nem lehet semmi oka arra, hogy utáljon téged!
- És a szerdai? Észrevetted, hogy furcsa volt nem?
- De... lehet, hogy csak azért, mert új még neki ez a dolog. Nyugodj meg, jó?
Aranyos volt tőle, hogy megpróbált megnyugtatni, bár nem sok sikerrel járt.



*Daisy szemszöge*
A péntek este is eljött. Nem akartam megválni az otthonomtól. Ellie szerint meg kellene barátkoznom velük. Végülis Zayn mégiscsak a rokonom. De akkor sem. Én nem szeretem Zayn-t. Már nem.
- Daisy, gyere indulunk!
Még egyszer ránéztem a szobámra, majd lementem.
*kocsiban*
-Daisy akkor tényleg fogadj szót, tisztelettel beszélj velük. Rendben?
- Anyu... Ezeket már háromszor elmondtad. Ne parázz már! Tény hogy nem bírom, sőt nem szeretem őket, de ez van.
- De ezeket ne mondd nekik. Jó?
- Oké anyu.
Már elegem volt. Anyuból, a világból.... MIÉRT KELL ODA MENNEM?! Számomra még teljesen érthetetlen volt, hogy anyuék miért tuszkolnak oda, amikor tudják, hogy utálom Zaynt.
Lefordultunk a kocsibejáróra. A bőröndjeim becipelése kisebb gondot okozott, de azért megoldottuk.
- Kislányom, jó legyél, vigyázz magadra! Majd minden este hívunk! - köszöntek el tőlem anyuék. Amíg unokatestvérem kikísérte anyuékat, addig Perrie megmutatta a szobámat.
- Nos. Ez lenne a szobád! - majd kinyitott egy ajtót, nekem meg leesett az állam. Ez a szoba háromszor akkora volt, mint az otthoni, és másabb. Igaz, kicsit még Daisysebbé kell tenni, de azt megoldom. És még egy plusz ajtó? Nem hiszem el. SAJÁT FÜRDŐSZOBA! Abban reménykedtem, hogy a szekrényben saját konyhám van, hogy ne kelljen együtt ennem velük, de hát, ez nem igazán jött be.
- Rendezkedj be nyugodtan, én addig lemegyek! Szólj ha kell valami!
- Ok, kösz.
A bőröndjeimet felhoztam, majd azt az irdatlan mennyiségű ruhát, kacatokat, plüssöket, parfümöket és amiket magammal hoztam több mint egy órába telt kipakolni. Mikor végeztem, ledőltem az ágyra. Elkezdtem gondolkodni. Jó sorom lesz, meg minden, de a lelkem nem a legjobb állapotban... Miközben ezen járt az agyam, hallottam, hogy valaki fut fel a lépcsőn, majd 10 másodpercre rá egy fiú berontott a szobámba. Azt hiszem Louis volt az.
- Te vagy Daisy igaz? Én Louis vagyok. Szereted a répát?
- Aha, Daisy. Ez miért fontos most?
- Csak úgy. Na mentem szia!
- Hello... - köszöntem tőle. Elég fura egy fazon. Miután ő kiment, egy lány jött be az ajtón.
- Szia! Eleanor vagyok. Bocsi Louis miatt, de kicsit fel van pörögve.
- Hali. Daisy. - még hányan jönnek be azon a rohadt ajtón?!
- Minden oké? - kérdezte a lány. Ezek szerint, látszott rajtam, hogy eléggé magam alatt vagyok.
- Nem, semmi sem oké.
- Szeretnél beszélni róla?
Neki meséljek? Akit nem ismerek? Bár.. Elég szimpi. És... belekezdtem.
- Tudod, nekem marhára nem volt kedvem ideköltözni. A szüleim meg se hallgattak, mit akarok, egyszerűen utálok mindenkit. - lehet kicsit bunkó voltam vele, de nem zavarta.
- Miért nem szerettél volna ideköltözni?
- Mert utálom Zaynt... - suttogtam, majd könnyeimmel kellett küszködnöm. Teljes szívemből utálom.
Majd hosszú csend következett. Nekem könnyek csordultak le az arcomon. Nem tudom, miért de nem bírtam tovább. Az utálatot, hogy ide kellett jönnöm. Úgy mindent.
Eleanor megsimogatta a hátam, majd kiment. Lehet, hogy van még egy normális ember a földön?