Ugyanolyan szerda volt, mint a többi. Ellievel megbeszéltük, hogy a suli előtt találkozunk.
- Szia! - köszönt mikor meglátott.
- Szia! Na vam valami hír? - kérdeztem tőle, miközben az osztály felé mentünk.
- Van! Képzeld ma Matt elhívott randizni!
- Nem mondod? Mikor lesz a randi?
- Ma este. Kellene előtte segítened!
- Nem lehet. Anyuék terveznek ma estére valamit. Sőt valami nagy hírt szeretnének velem közölni.
- Értem. De u... - nem tudta befejezni, mert a francia tanárunk belépett az ajtón. Csodálkoztam, hiszen még 10 perc volt becsöngetésig.
- Bonjour!
- Bonjour Mrs. Dylon! - kántálta az osztály is.
- Szóval gyerekek! Azért jöttem ilyen korán, mert nagyon le vagyunk maradva, és sok a bepótolni való. - magyarázta tanárunk francia akcentussal.
Miközben Mrs. Dylon magyarázott, én elgondolkoztam. Mi lehet olyan fontos, hogy velük kell menjek?! Attól féltem, hogy valami olyan változás történik az életemben, ami nem fog túlságosan tetszeni. Gondolkodásom Ellie zavarta meg azzal, hogy oldalba bökött.
- Daisy! Que faites-vous en ce moment?
- Je suis à l'écoute d'une femme enseignante.
- Jó. De máskor lássam, hogy figyel is!
Hamar vége lett a franciának. Mikor mentünk ki a teremből, a tanárnő még hozzánk intézett egy mondatot.
- Gyerekek, következő órán dolgozat!
Remek. Az egész hétvégémet tanulással tölthetem. Következő óránk matek volt. Utáltam. Viszont abban jó volt, hogy Ben mellett ültem. Ben egy irtó helyes pasi volt. Kedves is meg minden. Csak ő másik "kategóriába" tartozott, ugyanis az osztályunk ebből állt. Voltak a stréberek. Igen, nem kell részletezni. A plázacicák, azaz olyanok, akik azt hitték, mindent megtehetnek. Voltak a HMCS-k ( helyi menő csávók) akikből még jobban elegem volt. Voltak a zenészek, és közéjük tartozott Ben is. Gitározott... Én pedig a normális kategóriába tartoztam, amiben kb. tartoztunk öten. Oké, nem kellene ilyen megkülönböztetéseket tenni, de hát, nem csak mi csináljuk ezt. Beértünk az osztályba. Ben már a padnál volt.
- Szia! Mizu? - köszönt nekem, majd a sármos mosolyával rám mosolygott.
- Semmi érdekes. Veled?
- Úgyszint. Hé, arra gondoltam... - nem tudta befejezni, mert a tanár bejött az ajtón.
- Jó napot gyerekek! Ma is a számok világában fogunk utazgatni.
Mr. Doug tartotta a matekot. Unalmasan tudott beszélni. Mikor az óra felénél voltunk, Ben egy cetlit csúsztatott nekem, amiben ez állt: "Van kedved velem szombaton moziba jönni? "
Úristen. Ben moziba hívott! Ilyen boldog is rég voltam. Visszaírtam neki, hogy persze, hogyne mennék! Ma már semmi sem ronthatja el a kedvem.
A következő három óra nagyon hamar elment. Ellievel megbeszéltük, hogy együtt megyünk haza.
- Ellie nem fogod elhinni... Ben szombatra moziba hívott!
- Komolyan?! Ez de szuper!
- Már alig várom.
- De azért kár hogy ma nem tudsz átjönni...
- Tudom, de majd hívsz!
Itt én sajnos hazaértem, Ellie pedig ment tovább.
- SZIASZTOK, MEGJÖTTEM! - kiabáltam szüleimnek.
- Szia! Éhes vagy? - kérdezte anyu.
- Mint a farkas. De anyu. Mondtatok olyat reggel, hogy valamit fontosat szeretnétek velem közölni.
- Oké... Patrick! Gyere le!
Ez már nem hangzik valami jól. Amikor anyu aput is lehívja, akkor valami gond van. Leültettek a székre, ők pedig leültek velem szemben.
- Szóval... - kezdett bele apu - az lenne a helyzet, hogy mi 3 évre anyuval kimennénk Ausztráliába... És te nem jöhetsz velünk.
- De akkor én hol leszek?!
- Az unokatestvérednél... - válaszolta anyu.
- Zaynnél?! NÁLA lakjak?! Ezt ti sem gondolhatjátok komolyan!
- Jobbat nem tudunk. Ő a legközelebbi akihez mehetsz.
- Amióta sztár lett, le se szar minket ez nektek nem tűnt fel? - álltam fel idegesen az asztaltól. - Azt sem tudja ki vagyok!
- Túl reagálod! - anyuék megpróbáltak csitítgatni.
- Nem, nem reagálom túl! Olyanhoz menjek, aki fel sem hív azért, hogy mondjuk még élek-e? Egy rohadt telefont nem dob! Nem is érdeklem!
- De igenis érdekled! Igenis szokott telefonálni! - állt fel anyu is az asztaltól - és akár tetszik, akár nem, hozzá fogsz költözni!
- De anyu!
- Semmi de! Sőt, készülj, mert ma este meglátogatjuk! És már megbeszéltük Zaynnel, úgyhogy semmit sem szólsz! Világos?!
Mérgesen felvágtattam a szobámba. Zaynhez?! ZAYNHEZ?! Tudom, sok lány örülne, ha hozzá költözhetne, de nem ismerik az én helyzetemet. Régen... annyira sokat játszottunk együtt... meg annyit beszélgettünk. Én mint a bátyámra tekintettem rá. De amióta megalakult a One Direction, minden megváltozott. Teljesen összezuhantam. Nem is tudom. Valahogy... féltem. Féltem attól, hogy jövünk ki. Egyszerűen... nem tudtam mit csináljak.
- Szia! - köszönt mikor meglátott.
- Szia! Na vam valami hír? - kérdeztem tőle, miközben az osztály felé mentünk.
- Van! Képzeld ma Matt elhívott randizni!
- Nem mondod? Mikor lesz a randi?
- Ma este. Kellene előtte segítened!
- Nem lehet. Anyuék terveznek ma estére valamit. Sőt valami nagy hírt szeretnének velem közölni.
- Értem. De u... - nem tudta befejezni, mert a francia tanárunk belépett az ajtón. Csodálkoztam, hiszen még 10 perc volt becsöngetésig.
- Bonjour!
- Bonjour Mrs. Dylon! - kántálta az osztály is.
- Szóval gyerekek! Azért jöttem ilyen korán, mert nagyon le vagyunk maradva, és sok a bepótolni való. - magyarázta tanárunk francia akcentussal.
Miközben Mrs. Dylon magyarázott, én elgondolkoztam. Mi lehet olyan fontos, hogy velük kell menjek?! Attól féltem, hogy valami olyan változás történik az életemben, ami nem fog túlságosan tetszeni. Gondolkodásom Ellie zavarta meg azzal, hogy oldalba bökött.
- Daisy! Que faites-vous en ce moment?
- Je suis à l'écoute d'une femme enseignante.
- Jó. De máskor lássam, hogy figyel is!
Hamar vége lett a franciának. Mikor mentünk ki a teremből, a tanárnő még hozzánk intézett egy mondatot.
- Gyerekek, következő órán dolgozat!
Remek. Az egész hétvégémet tanulással tölthetem. Következő óránk matek volt. Utáltam. Viszont abban jó volt, hogy Ben mellett ültem. Ben egy irtó helyes pasi volt. Kedves is meg minden. Csak ő másik "kategóriába" tartozott, ugyanis az osztályunk ebből állt. Voltak a stréberek. Igen, nem kell részletezni. A plázacicák, azaz olyanok, akik azt hitték, mindent megtehetnek. Voltak a HMCS-k ( helyi menő csávók) akikből még jobban elegem volt. Voltak a zenészek, és közéjük tartozott Ben is. Gitározott... Én pedig a normális kategóriába tartoztam, amiben kb. tartoztunk öten. Oké, nem kellene ilyen megkülönböztetéseket tenni, de hát, nem csak mi csináljuk ezt. Beértünk az osztályba. Ben már a padnál volt.
- Szia! Mizu? - köszönt nekem, majd a sármos mosolyával rám mosolygott.
- Semmi érdekes. Veled?
- Úgyszint. Hé, arra gondoltam... - nem tudta befejezni, mert a tanár bejött az ajtón.
- Jó napot gyerekek! Ma is a számok világában fogunk utazgatni.
Mr. Doug tartotta a matekot. Unalmasan tudott beszélni. Mikor az óra felénél voltunk, Ben egy cetlit csúsztatott nekem, amiben ez állt: "Van kedved velem szombaton moziba jönni? "
Úristen. Ben moziba hívott! Ilyen boldog is rég voltam. Visszaírtam neki, hogy persze, hogyne mennék! Ma már semmi sem ronthatja el a kedvem.
A következő három óra nagyon hamar elment. Ellievel megbeszéltük, hogy együtt megyünk haza.
- Ellie nem fogod elhinni... Ben szombatra moziba hívott!
- Komolyan?! Ez de szuper!
- Már alig várom.
- De azért kár hogy ma nem tudsz átjönni...
- Tudom, de majd hívsz!
Itt én sajnos hazaértem, Ellie pedig ment tovább.
- SZIASZTOK, MEGJÖTTEM! - kiabáltam szüleimnek.
- Szia! Éhes vagy? - kérdezte anyu.
- Mint a farkas. De anyu. Mondtatok olyat reggel, hogy valamit fontosat szeretnétek velem közölni.
- Oké... Patrick! Gyere le!
Ez már nem hangzik valami jól. Amikor anyu aput is lehívja, akkor valami gond van. Leültettek a székre, ők pedig leültek velem szemben.
- Szóval... - kezdett bele apu - az lenne a helyzet, hogy mi 3 évre anyuval kimennénk Ausztráliába... És te nem jöhetsz velünk.
- De akkor én hol leszek?!
- Az unokatestvérednél... - válaszolta anyu.
- Zaynnél?! NÁLA lakjak?! Ezt ti sem gondolhatjátok komolyan!
- Jobbat nem tudunk. Ő a legközelebbi akihez mehetsz.
- Amióta sztár lett, le se szar minket ez nektek nem tűnt fel? - álltam fel idegesen az asztaltól. - Azt sem tudja ki vagyok!
- Túl reagálod! - anyuék megpróbáltak csitítgatni.
- Nem, nem reagálom túl! Olyanhoz menjek, aki fel sem hív azért, hogy mondjuk még élek-e? Egy rohadt telefont nem dob! Nem is érdeklem!
- De igenis érdekled! Igenis szokott telefonálni! - állt fel anyu is az asztaltól - és akár tetszik, akár nem, hozzá fogsz költözni!
- De anyu!
- Semmi de! Sőt, készülj, mert ma este meglátogatjuk! És már megbeszéltük Zaynnel, úgyhogy semmit sem szólsz! Világos?!
Mérgesen felvágtattam a szobámba. Zaynhez?! ZAYNHEZ?! Tudom, sok lány örülne, ha hozzá költözhetne, de nem ismerik az én helyzetemet. Régen... annyira sokat játszottunk együtt... meg annyit beszélgettünk. Én mint a bátyámra tekintettem rá. De amióta megalakult a One Direction, minden megváltozott. Teljesen összezuhantam. Nem is tudom. Valahogy... féltem. Féltem attól, hogy jövünk ki. Egyszerűen... nem tudtam mit csináljak.
***
Az autóban az unokatesómék felé, csak folyton oktattak.
- Kérlek adj egy esélyt neki! Tudod, hogy szeret!
- Na ja...
- És a negatív kommentjeidet mellőzd kérlek!
Mikor lefordultunk a ház elé, tátva maradt a szám. Óriási nagy volt, és valami eszméletlen szép.
- Akkor figyelj azokra a dolgokra amiket megbeszéltünk! - mondta anyu. Nem értem miért aggodalmaskodik ennyire.
Csengettünk. Zayn nyitott ajtót.
- Sziasztok! Örülök, hogy megjöttetek! Gyertek be!
A nappalijukban foglaltunk helyet.
- És Zayn milyen a banda? - kezdte máris anyu.
- Jó. Örülök, hogy egyre híresebbek leszünk, és a rajongók is csodásak!
Eközben egy szőke hajú lány jött le a lépcsőn.
- Üdv! - köszönt, majd óriási nagy vigyort küldött felénk.
- Szia! Te biztos Perrie vagy igaz? - anyu már megint bedobta magát.
- Igen.
- Én Mrs. Brown vagyok, ő a férjem, és a lányunk Daisy.
Dobtam felé egy erőltetett mosolyt. Utáltam jópofizni. Még most sem akartam náluk lakni.
- Tényleg hálásak vagyunk, hogy Daisy itt lakhat nálatok! - folytatta apu.
- Semmiség. Biztos jól el leszünk majd+ De akkor pénteken jönne?
- Igen! Nektek jó úgy?
- Persze!
Pénteken?! PÉNTEK?! Képtelen vagyok két nap alatt minden cuccomat összepakolni. Végülis csak most esett le. 3 év. Három teljes év. Az azért elég sok idő. Meg hát, ki tudja, hogy jövök ki velük. Három évig nem fogok így jópofizni.
- És te Daisy, meg vagy? - kérdezte unokatestvérem.
- Meg... - nem tudom, mit várt. Talán hogy ódákat zengek majd neki?!
A következő egy óra hosszú volt. Itt játszani, hogy tetszik a dolog, meg minden. Ahh... Örültem, hogy végre vége lett.
