25. fejezet

Sziasztok!
Megjött az új rész, remélem tetszeni fog! Sajnálom, hogy nem tudok hamarabb részt hozni, de sajnos mindig közbejönnek a dolgok...
Nézzetek be az új mindenes blogunkra, amelyet a barátnőimmel közösen vezetünk: We'll take you Neverland.
A következő részt 6 komment után hozom.
Köszönök mindent: Eszti♥


Másnap reggel Niall mellett ébredtem. Nem tudtam, hogy kerültem ide, de lehet, hogy este itt aludtam el. Ránéztem az órára. Hajnali fél hat?! Elromlott az alvókám...
Nem akartam felébreszteni Niallt, így halkan leosontam a konyhába, ahol egy óriási nagy meglepetés várt.
- Te meg mit keresel itt? - kiabáltam vendégünkre.
- Tudod, Brown, most nem kellene kiabálnod velem... - mondta furcsa hangon, úgy mintha részeg lenne. Nem akartam ezt hinni, de sajnos igaz volt. Bűzlött a piától.
- Mondd csak, te normális vagy?! Hogy jöttél be? Egyáltalán... Mit akarsz? Tudod, mit? Haza megyünk! - jelentettem ki, majd nagy nehezen kivonszoltam a házból. Eléggé nehezen tudott menni, így elég megeröltető volt a hazamenetel is. Őszintén szólva, nagyon örültem, hogy ilyen korán felkeltem, mert ilyenkor senki sincs még az utcán, így nem kell félnem, hogy bárki is megláthat minket. Nem lenne jó holnapra arra ébredni, hogy az újságok arról írjanak, hogy a világhírű énekest, Zayn Maliket egy lánynak kellett hazavonszolnia, piás állapotban.
Mikor hazaértünk, rögtön a fürdőszobába vittem.
- Te most szépen lezuhanyozol, és fogat mosol. Utána pedig lefekszel, és elfelejtjük a történteket! - utasítottam Zaynt.
- Nem vagy az anyám, azt csinálok, amit akarok! - kiabált vissza, én pedig becsuktam a fürdőszoba ajtót.
Felhívtam a fiúkat, igaz, elég mérgesek voltak, de mikor meghallották, hogy Zayn előkerült, máris nem voltak annyira gorombák. Bár, ha úgy veszem, igazuk van, hiszen már kétszer keltettem ki őket az ágyból. Elmondtam nekik, hogy annyira nem nagy a baj, remélhetőleg én is el tudom intézni.
- Várj, még ne tedd le! - mondta Louis - Perrie át szeretne menni hozzátok. Szerinted?
Mit gondolok erről? Nem is tudom... Szerintem eléggé ki van. Nem kellene továbbra is terhelni. Mármint Perrie nem teher, sőt, ellenkezőleg, de valahogy az az érzésem, hogy Zayn nem csak miattam ment el.
- Figyelj... Szerintem most ne. Majd egy kicsit később. Írok, ha jobban lesz... - mondtam, majd letettem a telefont. Rá kellene néznem Malikre...
A fürdőszobából nem hallottam a zuhany hangját, így bekopogtam. Nem jött válasz, így - kisebb hezitálás után - benyitottam. Zayn felöltözve aludt a fürdőszoba padlóján. Nagyon vicces volt. Nevetni kezdtem, de végül rájöttem, hogy nem itt kellene kiröhögnöm magam, mert még a végén felébred. Szegénynek, hogy fog fájni majd a feje...
Pont jókor értem le, ugyanis abban a pillanatban csengettek. Niall állt az ajtóban.
- Szia, képzeld, előkerült Zayn! - újságoltam boldogan, de ő elég mérgesnek tűnt.
- Tudom, Daisy. És képzeld, ha nem hívom fel Louist, hogy tud-e valamit, akkor nem tudom meg. Hogy miért? Mert megint nem szóltál! - fakadt ki.
- Igen, de...
- És azt sem mondtad, hogy reggel nálam volt! Jól tudod, hogy velem van a legjobb kapcsolata a bandából! Segítettem volna, nem kellett volna egyedül átvonszolnod az egész utcán! - szakított félbe.
- Nem akartalak felébreszteni... Meg terhelni sem - mondtam halkan, teljesen megsemmisülve. Sosem láttam Niallt ilyen idegesnek.
- Daisy, ne hidd azt, hogy annyira rosszul vagyok még. Ha lennének problémáim, nem engedtek volna ki. Nincs semmi bajom! - kiabált még mindig.
- Nézd, én sajnálom...
- Nem kell sajnálkoznod. Daisy, szerintem hagyjuk ezt - mutatott kettőnkre - egy darabig... Mindegyikünknek ki kell heverni ezeket a napokat - mondta, majd elment.
Ez mit jelent? Szakított velem? Ezt nem hiszem el. Mikor azt hiszed, minden jóra fordul, valami rossz történik. Rossz? Enyhe kifejezés. Nem hiszem el. És mi benne a poén? Megint én rontottam el mindent. Ilyen szerencsétlen embert mint én, nem találni minden sarkon, az tuti...
Már majdnem belefeledkeztem a gondolataimba, mikor újra csengettek. Idegesen nyitottam ajtót. Titkon reméltem, hogy Niall az, és visszajön egy rózsacsokorral a kezében, de sajnos ilyen csak a filmekben van. Hogy kik álltak az ajtóban? A szüleim. Mármint a valódi szüleim...
- Mit kerestek itt? - kérdeztem.
- Beszélni szeretnénk veled... - válaszolták, én pedig némi habozással, de beengedtem őket.
Leültünk, ők pedig elmeséltek mindent. Hogy miért adtak örökbe Linda, az anyukám nővéréékhez, hogy mennyire maguk alatt voltak akkor, és hogy nagyon szeretnek minket.
- Arra gondoltunk, hogy újra összehoznánk a családunkat! - vetette fel az ötletet Robert.
- Ez mit takar? - kérdeztem.
- Vennénk egy házat, és ott laknánk mi, négyen! Te, Jared, Robert és én! Hát nem lenne csodálatos? Mit szólsz? - mosolygott rám Linda.
- Ez egyértelmű! A válaszom...