26. fejezet

Ahoiiii!
Sajnálom a késői részért, de időm eddig nem nagyon engedte, hogy ide tudjak ülni, és új részt írni. Most viszont sikerült, és remélem, mindenkinek tetszeni fog! :)
A következő rész 6 komment után jön! :)
xoxo: EstherG.♥
Egy kis reklám: az egyik barátnőm Austin Mahone-os blogba kezdett bele. Ha szereted Austint, akkor mindenképpen ajánlom, hogy olvass bele! :) LINKLINKLINK


Három nap után még teljesen magam alatt voltam.
Nem tudtam belenyugodni, hogy most Niallel... fogalmam sem volt, hogy állunk. A múltkori dolog óta nem mertem felhívni. Féltem attól, hogy szakít velem. A mostani álláspontnál legalább még nem voltam benne biztos, hogy szakítottunk. Nem tudom elképzelni az életet nélküle...

A keddi napom is ugyanolyannak ígérkezett.
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, felöltöztem, majd lementem reggelizni.
- Jó reggelt! - köszöntem Zaynnek reggel.
Igen, nem költöztem el. Túl sok minden köt ide. Egyszerűen... nem tudtam elképzelni Zayn nélkül az életemet. Furcsa dolog, nem igaz? Hiszen igazándiból, még mindig nem barátkoztunk meg a másikkal, de én nagyon szeretek vele élni. A hétköznapjaim unalmasan telnének nélküle, és persze a többiek nélkül. Szinte már a családommá váltak...
Miután megreggeliztem, nekivágtam egy újabb iskolai napnak. Nagyon nem volt kedvem elmenni, de muszáj volt. A tegnapi nap után teljesen elment a kedvem az osztályomtól. Két hetet hiányzol, és máris úgy érzed, hogy egy évig nem voltál suliban. Mindenről lemaradtam...
Hol is kezdjem?
Matt és Ellie szakítottak, ugyanis Matt rájött Ellie és Ben viszonyára. Vicces, nem igaz? Tudok még viccesebbet is... Ellie és Ben folytatták a kapcsolatukat, azonban így nem kellett azon aggódniuk, hogy valaki meglátja őket.
Valamint én szinte az összes lánynak az ellensége lettem. Tegnap mikor beléptem, minden szempár rám szegeződött. Rosszabb volt, mint múltkor. Most mindenki meg akart ölni a szemével, de azért néhány mosolyt is kaptam. Egyszerűen el sem tudtam képzelni, mi válthatta ki az okát. Aztán rájöttem.
Niall Horan barátnőjét, akarom mondani... Mindegy, Niall egyik közeli barátját látták belépni azon az ajtón. Nem értem ezeket a lányokat. Nekem bejött az élet, amit ők egészen eddig megkeserítettek. Mellesleg nem a legjobb belépni a terembe, hogy senkihez sem mehetsz oda elmondani, mik is történtek veled...
Ma reggel is ugyanez volt a helyzet. Az egyetlen ember, aki őszintén mosolygott és integetett nekem, Jeremy volt.
Sajnáltam, hogy nem igen vannak közös óráink, mert így is alig tudok vele beszélgetni. Ő is egy klikkbe tartozik, és én... Jómagam sem tudom, hova tartozok éppen a ranglétrán.
Leültem a helyemre. Elméletileg még Ellie mellett ültem, de bármi megtörténhetett az elmúlt hetekben, mint ahogy a mellékelt ábra mutatja.
***
A végigszenvedett órák után egyszerre hazaindultam. Sok diáknak már megszokott, hogy tanítás után ott maradnak a suliba, és kibeszélik az aznapi történéseket. Nos, én soha nem tartoztam ezek közé a diákok közé, most meg pláne nem, hogy szinte minden lány az ellenségének tart...
Mikor hazaértem Zayn nem volt otthon. Remélem, hogy a fiúknál van, és nem keveredik bele megint ilyen ügyletekbe. Mindenesetre írtam Louis-nak egy smst, hogy náluk van-e, de megnyugtatott, hogy mindenki náluk van, és megkérdezte azt is, hogy nem akarok-e átmenni én is. Őszintén szólva, mivel tudtam, hogy Niall is ott van, nem is tudom... Szintén előtört belőlem a 'félek, hogy szakít velem' dolog, így inkább lemondtam a délutánt. Úgyis neki kell állnom bepótolni a lemaradásokat, sőt, azt a feladatot kaptuk, hogy interjút kell készítenünk a példaképünkkel. Tulajdonképpen már minden órán ezen agyaltam. Ki a példaképem? Egyszerűen... Fogalmam sincs kivel lehetne elkészíteni. Mindenkit végigvettem, de senkit nem tekinthetek példaképemnek, csupán csak barátok. Eszembe jutott Eleanor és Perrie is, de valahogy... nem érzem őket annak. A One Direction is megfordult a fejemben, de őket valahogy semennyire se tudnám példaképemnek tekinteni. Külön-külön sem, bár... Nem tudom. Nehéz döntés, hogy a nevelő szüleim a gyilkos kórban szenvednek Ausztráliában, az igazi szüleimet pedig semmiképpen nem tekinteném példaképnek.  Ezt egész könnyű megmagyaráznom. Olyan embert, aki a gyermekeit eltaszítja magától, nem nevezhető igazi szülőnek. A kifogásaikban pedig nem tudom higgyek-e. Olyan nehéz és furcsa ez az egész...
Apropó furcsa... 16 évig felém sem néztek. Lepasszoltak az első embernek, akivel találkoztak (na jó, ez enyhe túlzás), piáltak, drogoztak, buliztak. Megszületett Jared, őt is eltaszították, mert fontosabb volt nekik a drog, és az italozás. De mi késztette őket arra, hogy feladják ezt az életüket, és újra összehozzák a családot? Miért érdekeljük őket ennyire? Miért akarták, hogy hozzájuk költözzek? Csupán ezekre a kérdésekre szeretnék választ kapni.
Éppen nekifogtam volna a tanulásnak, mikor valaki csengetett. Nem hittem a szememnek, mikor kinyitottam az ajtót...