27. fejezet

Sziasztok!:)
Újra itt, és nagyon nagyon nagyon szeretném megköszönni az 56 feliratkozót, és a TÍZ kommentet amit az előző fejezethez kaptam! Nagyon örülök, hogy szeretitek a blogomat, és hogy visszajelzéseket kapok ezzel kapcsolatban! Ti vagytok a legjobbak♥
Mostantól van a blogon chat is, ott feltehetitek kérdéseiteket a bloggal, a fejezetekkel, vagy akár velem kapcsolatban is. Várom a kérdéseket, visszajelzéseket! :)
Köszönöm!♥
Szeretném megköszönni AudreyC. - nek, hogy a blogomat csodálatossá varázsolta az új fejléccel, és az egész kinézettel. Hát nem szuper? Én imádom az új kinézetet! Köszi Hahone♥
Sokpuszi: EstherG.♥




- Ellie? Te meg mit keresel itt? - néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Ó, Daisy, szóval... én csak azért jöttem... - dadogott. Először nem esett le, de végül rájöttem. Arra számított, hogy nem én nyitok ajtót, hanem Zayn vagy valaki más a bandából. Meg sem várva mit szeretne, rácsuktam az ajtót.
Annyira elegem van már az ilyenekből. Miért kell ezt csinálni? Mitől lesz neki jobb? Kap egy képet, meg egy aláírást. Ilyet ugyanúgy kaphat egy koncerten, egy rajongói találkozón, vagy ha véletlenül összefut vele az utcán. Nem értem az ilyet. Azt hiszik, hogy megjelennek, és jelen esetben Zayn teljesen odalesz, beengedi őket, és összehaverkodnak? Sajnos erre a válasz nem.
Mindegy is, nem szabad az ilyenen ennyire kiakadnom. Inkább nekiállok tanulni, mert nem megyek semmire sem...

Zayn

Az elmúlt napok miatt óriási bűntudat gyötör. Jól tudom, hogy mindenkinek fájdalmat okoztam ezzel a hirtelen eltűnéssel, és a következményeivel.

Persze, hogy azt mondták nem haragszunk, minden oké, a lényeg, hogy jól vagy... De tudom, hogy legbelül igenis mérgesek ezekért a napokért. Halálra aggódták miattam magukat. A fiúk szerint Daisy volt az, akit teljesen kikészített ez az egész, amin őszintén szólva nagyon meglepődtem. 

Hiszen, ő volt az, aki elkezdte ezt az egész 'háborúsdit'. Én őszintén szólva nagyon sajnáltam, hogy ilyen közöttünk a viszony. Annyira szerettem, amikor mindent megbeszéltünk egymással,  ugrattuk a másikat, de ugyanakkor olyanok voltunk, mint a testvérek. Őszintén szólva, én mindig úgy tekintek Daisy-re mint a húgomra. 

Daisyről hirtelen Niall jutott eszembe. Olyan szótlan, és kedvetlen... Soha nem szokott ilyen lenni...

- Hé, haver, minden oké? - kérdeztem tőle, ő pedig, mint akit álmából ébresztenek, riadt fel.

- Bocs, mit mondtál? - kérdezett vissza. 

- Rendben vagy? Olyan kedvetlen és szótlan vagy... Daisyvel van valami? 

- Mondhatjuk... - válaszolt egyszerűen. 

- Akarsz beszélni róla? - puhatolództam. 

Az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Olyan semmilyen volt. Nem a megszokott Niall ült mellettem. 

Nem válaszolt semmit, így inkább hagytam egy kicsit. Tudom, hogy nem könnyű ez a dolog. 

Engem is nagyon megviselt amikor Perrievel szakítottunk. Hogy őszinte legyek, nagyon hiányzik. 

Rossz nélküle elaludni, felkelni, élni... Üres az életem nélküle. És ezt nem azért mondom, mert jól hangzik, hanem mert így is van. A ház is csendesebb nélküle. Daisyvel szinte soha sem beszélünk egymással. Csak élünk egymás mellett. Valamilyen szinten ez sem a legjobb dolog. Most kamasz, neki épphogy szüksége van valakire, akivel beszélgethet. Tudom, hogy a barátai elfordultak tőle, így még az iskolában sincs senkije sem. Nem tudom, hogy Perrievel vagy Eelanorral mennyit beszél, vagy beszél-e egyáltalán. Mindenesetre ha hazamegyek, akkor majd megbeszélek vele mindent. Legalábbis remélem, ő is vevő lesz rá...

- Azt hiszem, szakítok vele... - fakadt ki Niall, mi pedig tágult szemekkel néztünk rá. Nem lehet, hogy ők ketten szétmenjenek...

Niall Daisyt, Daisy pedig Niallt egészíti ki. Nem, nem lehet. Ők ketten összetartoznak. Meg kell akadályoznom, még mielőtt Niall olyat tesz, amit egész életében bánni fog...