23. fejezet

Sziasztok!
Íme, új fejezet, kicsit rövid, ezért elnézést.
Kedves Adrienn, és Lau Ra! Azért nem írtam Zayn szemszöget /és valőszínűleg nem is fogok egy darabig/, hogy kicsit felcsigázzalak benneteket! ;)
Köszönök mindent újra, újra és újra, valamint sajnálom, hogy valaki leiratkozott a blogról. Nézzétek. Nem tudok, még nyáron sem(!!!) minden nap új részt hozni. Sajnálom, ha ezért iratkoztok le, de nem görnyedek napi 24 órában a számítógép előtt! Remélem, elfogadjátok ezt a tényt, és nem okozok csalódást sem. 
A következő részhez nem adok meg komment határt, de nagyon örülnék, ah enélkül is komiznátok!
Üdvözletem: Eszti


Két nap telt el azóta, amióta Zayn eltűnt. Egyszerűen... elnyelte a föld. Mindenhol kerestük, de nem sok sikerrel. Nagyon hiányzik. Csendes a ház nélküle. Őszintén szólva, unatkozom nélküle. Nem arra gondolok, hogy nincs kit szekálni meg ilyesmi, hanem a beszélgetések hiányoznak.
Nagyon el szeretném vele rendezni a dolgot. Őszintén szólva, óriási bűntudatot érzek. Hiszen, amikor ideköltöztem hozzájuk, mindig én csináltam a fesztivált, mindenért. Ő sokáig csak tűrte a dolgokat, de kiborult. Elkezdődtek a veszekedések, Perrie elment, Zayn összeomlott. És most? Most, hogy szakítottak, még rosszabb, hiszen semmit sem tudunk róla. És azt hinné az ember, nem lehet rosszabb, hogy ennél nincs lejjebb... Van!
Tegnap előtt kicsit összevesztünk Niallel. Nagyon megviseli ez az egész őt is, és lehet, hogy rajtam vezette le, vagy mit tudom én. Igazából igaza van. Nem kellett volna eltitkolnom mindezt előlük. Ha nem rejtegettem volna semmit, nem itt tartanánk! Zaynnel minden rendben lenne, lehet, hogy Perrievel is kibékültek volna.
A srácok még pluszba lemondták a koncertjeiket is. Emiatt is óriási bűntudatom van. Tudom milyen, amikor a kedvenced koncertjére megveszed a jegyet már hónapokkal az előadás előtt, alig várod, hogy ott legyél. A koncert estéjén pedig bejelentik, hogy elmarad. Nagyon nagy csalódás ez a rajongóknak. Voltam már így. Együtt érzek minden rajongóval...
Az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy teljesen egyedül maradtam Zayn luxusvillájában. A ház nagyon nagy, én pedig fogalmam sincs, hogy tereljem el a gondolataimat. A fej fájás néha eltérít mindentől, de nagyon sokat agyalok. Tulajdonképpen bátran kijelenthetem, hogy nem eszem, nem alszom. Jöhet a kérdés, akkor mit teszek? Ülök a kanapén, bámulok ki a fejemből és várom, hogy Zayn belépjen azon a rohadt ajtón, és minden helyrejöjjön.
Őszintén, legszívesebben visszapörgetném az időt egészen az ideköltözésem napjáig. Ha tudtam volna, hogy idáig fajulnak a dolgok, nem lettem volna ennyire makacs és szemtelen.
El akartam terelni a gondolataimat, így bekapcsoltam a tv-t. Semmi értelmes műsort nem találtam. Nem értem, miért nem tudnak valami normális dologgal előrukkolni végre...
Csengettek. Na végre, történik valami. Óriási léptekkel vettem célba az ajtót. Mikor kinyitottam, nagy meglepetésemre Niall állt az ajtóban. Rögtön a nyakába ugrottam. Annyira boldog voltam, hogy idejött. Olyan régen öleltem meg így!
Azonban tudtam hogy nem minden oké. Niall nem viszonozta gesztusomat.
- Mi a gond? - tettem fel a kérdést, amire sajnos tudtam a választ.
- Nézd, Daisy. Azért jöttem ide először, hogy megbeszéljük ezt a dolgot. Mármint...
- Gyere be - mondtam. Kicsit kínosan éreztem magam. Éreztem, hogy nincs rendben minden. Valahogy... azt érzem, hogy nem békülni jött, de ne nekem legyen igazam.
Leült a kanapéra, én pedig szembe vele, de nem mertem a szemébe nézni. Tudtam, hogy ha belenézek kék szemeibe, akkor belekezd abba, amiért jött. Féltem az elutasítástól.
- Szóval azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy van-e még valami, amit nem mondtál el az unokatestvéreddel kapcsolatban...
- Miért, szerinted van még valami? - tettem fel a kérdést.
- Azért kérdezem, mert fogalmam sincs!
- Semmi más nincs már, és örülnék, ha lezárnánk végre ezt a dolgot! Igen, jól tudom, hogy szólnom kellett volna, de Zayn megkért arra, hogy ne szóljak senkinek se!
- És te mi óta teszed azt, amit ő mond? - kérdezi, és eljött a pillanat, amikor magamat sem értettem.
Igaza volt. Hiszen, sosem hallgattam Zaynre, meg se hallottam néha (meg sem akartam hallani), amit mondott. Most meg "szövetkezek" vele, pont akkor, amikor tényleg nem kellett volna rá hallgatnom. Gratulálok Brown, azt tényleg jól megcsináltad!
- Ezt elrontottam... - szaladt ki a számon. Nem akartam Niall előtt sajnáltatni magam, de így már teljesen mindegy.
Tönkretettem mindent. Zayn életét, a fiúkét, Perrieét. Ezt nem hiszem el. Nincs értelme tovább itt lennem.
Niallt lent hagyva felrohantam a szobámba, és sírni kezdtem. Feleslegesen vagyok tovább itt Zaynnél. Tönkretettem az életét! Miattam szakítottak Perrievel is. Lehet, hogy elege lett belőlem, és azért kezdett el drogozni is. Hát, most már ln is elmondhatom, hogy tönkretettem az életüket. Gratulálok magamnak.
- Daisy, ez nem csak a te hibád! - jött be Niall az ajtón, majd leült mellém és megsimogatta a hátam.
- De nagy részben igen! Nem érted? Zayn miattam volt ennyire gonosz és bunkó. Miattam szakítottak Perrievel is! Nem érted? Tönkretettem az életét...
Felnézek rá. Belenézek a kék szemeibe, amitől kicsit megnyugszom. Elmosolyodik, én pedig megölelem.
- Szeretlek - suttogom neki - és sajnálom.
Ő válaszul megcsókolt.
- Na gyere, aludj nálam, amíg Zayn elő nem kerül! - mondja, nekem pedig elakad a szavam a meglepődöttségtől, de ő már a ruháimat keresi, így nem tudok ellenkezni.