6. fejezet

Sziasztok!♥ Húha, nagyon nagyon boldoggá tettetek! Egyszerűen... El sem hiszem, hogy a HATODIK fejezetnél több mint 1000 oldalmegjelenítésem lesz... Imádlak benneteket!♥ Ja, és köszönet Annának, aki a ruhaösszeállítást csinálta! :)
Többi közölnivalóm csupán annyi: a következő rész csak jövő hétvégen kerül fel ( :[ ) de remélem nem felejtetek el olvasni! A másik pedig, hogy csak akkor lesz hétvégén rész, ha meg lesz 5 komment, és egy feliratkozó! Ha ezek nincsenek meg, akkor még utána hétig is várnotok kell. DE, ha holnap engednek gépezni, akkor megírom, ha holnapig összegyűlnek ezek!
A fejezethez annyit: élvezzétek!
Imádatom örökké tietek: Eszti♥


Másnap nagyon jó kedvvel ébredtem. Lehet, hogy az tette, hogy egész jól kijövök Zaynnel. Vagy nem tudom... A szimpla gondolat, hogy nem kell jópofiznom, lázadnom, és lehetek természetes... Jobb emberré tett.

- Szia Brown! - köszönt Zayn a konyhából, majd sunyin nézett rám.

- Hello Malik... - néztem rá furcsán. Két dolog miatt is. Az egyik. MIT KERES ZAYN FENT NEGYED HÉTKOR?!  Ugyanis az köztudott, hogy Zayn imád aludni. Ezt megjegyeztem. A másik. Mi ez a Brownozás még mindig?!
- Mi van? - kérdezett röhögve.
- Semmi. Csak... te hogy- hogy nem alszol? - kérdeztem tőle, majd letelepedtem mellé a pulthoz.
- Kajás voltam. Meg beszélgetni akartam veled...
- És miről?
- Hát... arról hogy akkor a kettőnk közti viszony...
- Nem tudom. Őszintén, a tegnapival megleptél. De örülök, hogy minden oké. Részemről. - de ha még egy ilyen húzása lesz, esküszöm, tényleg soha nem bocsájtom meg neki.
- Részemről is. - ettől olyan vidám lett, hogy még a suliba is el akart kísérni.
- Várj, várj, várj! Megértem, hogy minél több időt szeretnél velem lenni, de ezt megteheted délután is! - kacsintottam rá, erre ő felnevetett.
- Oké, bocsi. Délutánra terveztél valamit?
- Hajthatatlan vagy! De nem. Semmit. Hova megyünk?
- Nem tudom még, de kitalálok valamit.
Nevetve mentem fel a szobámba. Amit most éreztem. Leírhatatlan. Nagyon jól esett, hogy Zayn be szeretné pótolni azt az időt, amit egymástól külön töltöttünk. És nagyon örültem neki.
Már megint a szekrényem előtt kötöttem ki. Végülis, megállapodtam egy olyasmi göncnél, ami tegnap volt rajtam.
Mikor leértem, a fiúkat is lent találtam. Mármint, az 1D-t.
- Sziasztok! - köszöntem nekik. Nem csodáltam, hogy csak hümmögtek, hiszen egész bunkó voltam velük. Viszont... így, hogy Zaynnel kibékültem, valahogy őket is máshogy látom. Francba. Bűntudatom volt...
- Figyeljetek... - kezdtem bele, mire Louis lekapcsolta a tévét, Niall kijött a konyhából,  Harry és Liam is rám szegezte tekintetét.
- Tudom, hogy nem voltam éppen a legkedvesebb veletek... - hú, de nehéz ez a bocsánat kérősdi!
- Hát, ami azt illeti...
- Tényleg nem. - mondták ők, és lássuk be... Igazuk volt.
- És ezért bocsánatot kérek. - most, hogy kimondtam. Még egy kő földet ért. Mégpedig a szívemről esett le még egy nagy kő, így hogy ezt kimondtam. Először rám, néztek, majd Zaynre, és utána egymásra. Ha nem szeretnének a társaságomba lenni, azt sajnálom, én mindent megtettem (ez túlzás...) hogy kibéküljek velük. Ha nem, hát nem... Azonban felesleges volt ennyire aggódnom. Mind a négyen odajöttek, és mind a négyen egyszerre öleltek meg.
- Kicsit azért elég fojtogató a szeretetetek! - jól esett, meg minden, de ha négy fiú, akik (szerintem) elég jó kondiban vannak; és egyszerre ölelnek meg... Végül értették a célzást.
- Na, ha már ennyire jóba vagyunk... - kezdte el Harry.
- Nem kísérhetsz el a suliba! - erre a kijelentésemre lelkesedése alább hagyott. Nem tudom, mit szeretnének látni az én iskolámon. Semmi érdekes nincs benne.... Esetleg visszasírják azokat az időket, amikor még ők is suliba jártak. Ránéztem az órára. 55 VAN?!
- Úristen, rohanok, mert elkések! Sziasztok! - köszöntem el, és már rohantam is ki. Azt hittem Jeremy már nem lesz a kapu előtt, de jófej dolog volt tőle, hogy megvárt.

*Zayn*
Nagyon feléllegeztem, hogy Daisy még velük is kibékült! Hűha! Tartogat nekem még meglepetéseket!
- Azta... - néztek a fiúk egyszerre rám.
- Hát, igen.
- Kibékültetek? - kérdezte Niall, aki eközben a hűtőben keresett kaját. Tipikus.
- Igen. És tiszta boldog vagyok! - lehet hogy látszott rajtam? Mindegy, akkor is semmi sem ronthatja el a kedvem!
- És, hogyan sikerült jobb belátásra bírni?
- Beszélgettünk. Sokat. És, először nehezen ment, de végül este már együtt videójátékoztunk.
- Melyikkel? - kérdezték szinte egyszerre. Hát igen. A fiúkkal is szoktunk sokat játszani, ezzel is egyébként. Megvan! Ez lehetne a délutáni program! Oké, nem olyan lányos, meg nem olyan hű de nagy cucc, de tudom, hogy Daisy imád videójátékozni!
- Hát, azzal a harcolóssal. Tudjátok!
- Jaaaaaaaaaa! Az tök jó! - lélekben gyerekek! ;)
- És szerintetek milyen lenne, ha délután együtt videójátékoznénk Daisyvel? - vetettem fel az ötletet.
- Nem rossz ötlet! De legyen nálunk! Nálatok kicsi a tv! - ecsetelte Louis. (Mellesleg megjegyezném, hogy ugyanolyan márkájú, és nagyságú tv-nk van. De ő tudja!)
Alig vártam a délutánt. El is terveztük, hogy érte megyünk Daisyért a suliba!

*Daisy*
Jeremyvel rohantunk, mint állat, és így pont oda értünk becsengetésre.
- Köszi, hogy megvártál! És bocs, hogy késtem!
- Nincs mit! Hölgyem, csak maga után! - hülyéskedett, mikor odaértünk a teremhez. Mikor beléptem, minden szempár rám szegeződött. Mondjuk legfőképp a lányok, de a fiúk is csodálkozva néztek rám. Egyszerre csend lett.
- Mi van?! - kérdeztem tőlük. Mitől vannak ennyire oda?
- DAISY BROWN!  - állt fel az egyik ribi. (Megszoktam Jeremytől, hogy így hívja őket.) - MIÉRT NEM SZÓLTÁL, HOGY HOL LAKSZ?!
Kiderült. Csodálatos. Az életemnek lőttek. De hogy derült ki ilyen gyorsan?!