19. fejezet

Kedves olvasók!♥
Ismételten új résszel jelentkezem, és szintén csak remélni tudom, hogy elnyeri tetszéseteket, úgy, ahogy az új kinézet is, amit nagyon nagyon nagyon köszönök Audreynak! Tudod, a törlesztésem a matek házik... ;)
És kedves Adri! Nem kell aggódnod, nem fogom egyhamar abbahagyni az írást!;D
Már csak annyi a hozzáfűznivalóm, hogy elkészült a blogom trailerje (JUHÚÚÚÚ♥) amit szintén nagyon nagyon nagyon köszönök Audreynak!:))) 
Megtekinthetitek ITT ITT ITT ITT ITT ITT ITT ITT!
A következő rész 6 komment után jön!:))
Lots of love: Eszti


A legközelebbi parkba futottam Zayn után. Nagyon remélem, hogy ki tudom deríteni mi ez az egész. Akármennyire is utálom most, nagyon reménykedem benne hogy maradt még józan esze, és nem nyúl semmiféle kábítószerhez, vagy ilyesmihez, mert akkor nem tudom mit csinálok vele, de nem jön ki jól belőle az biztos.
Viszont, nagyon sok időt vesztettem azzal, hogy keresnem kellett egy csuklyás pulcsit, plusz aggódhattam amiatt is, hogy ne a legmesszebb lévő parkhoz beszéljék meg a találkozót, mert akkor nem tudom, mit csinálok.
Tehát, így összegezve, egy szinte idegbeteg lány lépdel London utcáin fekete, kapucnis pulcsiba. Egyáltalán nem csodálkoztam, hogy sokan kitértek előlem, sőt szerintem egy kisfiú meg is ijedt...
Mikor a parkba értem, a fejem össze-vissza fordítottam, hogy megtaláljam a célszemélyt, azonban nagyon nehezen ment, ugyanis fél óra keresgélés után sem találtam meg Zaynt.
Csalódottan rogytam le egy padra. Nem hiszem el, hogy erre sem vagyok képes. Erre, hogy előkerítsem Zayn Maliket, aki mellesleg nem éppen a 'beleolvadok a környezetbe' kategória. Bezzeg amikor semmi kedvem sincs a képét bámulni, mindig szembe jön velem valahol, most meg, hogy "kellene", persze, hogy nem találom. Még erre sem vagyok képes. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?
Gondolataimban telefonom csörgése zavart meg. Perrie volt az.
- Miért hívtál ennyiszer? Tudod, hogy megijedtem, mikor megláttam, hogy hatszor hívtál? Mi történt? - kérdezte idegesen.
- Figyelj! Valamiről szeretnék veled beszélni... bár, inkább valakiről.
- Kiről? - kérdezte, én pedig megláttam őt. Megláttam, mikor egy csomagot vesz át valakitől, és fizet.  Megköszöni, majd kezet ráznak, és felém indul. Egyenlőre, még nem fogtam fel mi történt, csupán azt, hogy el kell bújnom valamerre, nehogy Zayn észrevegyen.
Sikerült egy fás részre elrejtőznöm, Zayn eljött tulajdonképpen két méterre tőlem, de nem vett észre, hála az égnek.
- DAISY AZ ISTEN SZERELMÉRE, MI VAN VELED? - hallottam a kiabálást a telefonból.
- Bocsi Perrie, majd visszahívlak! - válaszoltam neki, majd meg nem várva válaszát, leraktam a telefont.
Belegondoltam, hogy inkább először Zaynnel kell megbeszélnem ezt, és majd utána avatom be Perriet. Nem lenne fer tőlem, ha Zayn tudta nélkül mondanám el neki, sőt, lehet, hogy csak tovább rontanék a kapcsolatukon.
Mihelyst hazaértem, egyszerre Zaynhez rohantam.
- Miért vagy még a szokásosnál is idegesebb? - kérdezte higgadtan.
- Sosem találnád ki, hol voltam az előbb... vagy inkább mit láttam - kezdtem - tudod, tudok a titkodról.
- Milyen titkomról? Nincsenek semmiféle titkaim... - mondta ő, de látszott rajt, hogy feszeng.
- Zayn! Ha most nem mondasz el őszintén mindent, akkor semmikor, de tudd meg, hogy akkor majd nem nekem kell magyarázkodnod, de gondolom Perrie és a srácok már keményebb diók lesznek...
- Semmi komoly! Ne parázz már ennyire!
- De parázok, és neked is azt kellene, ugyanis ha nem mondod el, Perrie hamar megtudja.... - lóbáltam előtte a telefonom. Tudom, hogy részemről óriási nagy bunkóság volt, de valahogy meg kell tudnom mi van vele.
- Oké! De meg kell ígérned, hogy nem mondod el a srácoknak, de főleg nem Perrienek!
- Rendben - egyeztem bele. Tekintve, hogy Perrievel mostanában nagyon szoros a kapcsolatom, elég nehéz dolgom lesz.
- Pár hete mentem el egy buliba. Nagyon király volt minden, és élveztem is, lehet, hogy egy kicsit ittam is. Ott ajánlgattak ilyen dolgokat, gondoltam, miért is ne, egyszer élünk, kipróbálom. Utána tök jól lettem, meg minden, de valahogy mégis megártott, mert egyszerűen sokkal ingerültebb leszek tőle. Azóta tartom egy dílerrel a kapcsolatot, és ma is vele találkoztam, de gondolom ezt láttad.
Hűha. Nem gondoltam volna, hogy a szer miatt ilyen ingerült meg idegbeteg folyton. Plusz, lehet, hogy még rájátszik Niall kómája is, és a Perrievel lévő rossz viszony is.
- Ugye tudod, hogy ezt nem csinálhatod tovább? Tudod, hogy ezzel tönkreteszed magad? Azt hittem több eszed van! Gondolj bele! Ha ezt tovább folytatod, lehet, hogy majd elfelejted a dalszövegeket, ideges leszel, belesülsz az interjúitokba, a koncertekbe, és az életed tönkremegy. Gondolkozz már kérlek! Le kell állnod! Felfogtad a szó jelentését?
- Miért érdekel ennyire ez? - kérdezte. Jogos kérdés volt, őszintén szólva, még magam sem tudom, miért is érdekelnek a problémái.
- Az most mindegy, a lényeg, hogy le kell állnod!
- Mit értesz te ehhez? Miért akarsz ennyire leállítani? Nem mindegy? - váltott át bunkóra, én pedig felálltam, és otthagytam. Segíteni akarok neki, és ez a hála? Irtó kedves, mit ne mondjak. Gondolom, megint a drog hatása alatt volt, de mostantól ez az ő problémája lesz.
Niall-höz  siettem a kórházba.  Nem tudtam mi vezérelt oda, csak mentem. Amikor lelki gondjaim vannak, tudom, hozzá mindig fordulhatok, még akkor is, ha nincs magánál.
Már rutinosan tettem meg az utat a szobája felé. Egyedül volt az esti sötétségben. Odahúztam az ágya mellé egy széket, és megfogtam a kezét. Becsuktam a szemem, és gondolkoztam. Mindig ott lyukadtam ki, hogy mi lesz velem, ha Niall nem ébred fel többé... Mindig legördült egy könnycsepp az arcomon, ha ilyen eszembe jutott, és most sem volt ez másképp.
- Niall kérlek kelj fel! Kérlek... - suttogtam neki, majd leborultam az ágyára, és sírtam. A könnyek patakokban folytak le arcomon. De éreztem valamit. Éreztem, hogy valaki megszorítja a kezem...

18. fejezet

Ismét új fejezetet hoztam, remélem elnyeri tetszéseteket!
Szeretném megköszönni a kommenteket, és nagyon nagyon nagyon boldoggá tesz, amikor olvasom őket, és hogy tetszik az írás stílusom, és a történetem is! Remélem olvasóim maradtok még sokáig! :)
A következő rész 6 komi után jön!
#imádomazolvasóim♥
xoxo: Eszti

*2 nappal később*
*Daisy szemszöge*
Eljött a nap, mikor visszatérhetek az unalmas életembe Zaynnel... Perrie nélkül. Ugyanis nem beszéltek azóta, amióta annyira összevesztek.
Perrie mindennap bent volt nálam, ami nagyon jól esett, és örültem, hogy valaki tartotta bennem a lelket.
Egyébként elmesélte, hogy most Eleanoréknál húzza meg magát, amíg el nem csendesülnek a kedélyek. Nagyon nagyon nagyon jófej dolog tőlük, hogy ott lakhat náluk. Én is örülnék neki, ha választhatnék ilyen opciót, de sajnos nekem vissza kell mennem Zaynhez.
Egyébként nem értem, hogy nevezheti magát Niall legjobb barátjának, meg így szereti, úgy szereti, amikor egyszer nem jött be hozzá meglátogatni. Elgondolkodtam, hátha miattam, de ha annyira nagyon jó barátok lennének, én nem lennék akadály.
Miután nagy nehezen lecipekedtem a szobámból, rögtön elfogott egy nagyon rossz érzés. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy Niallt itt hagyom. Tudom, hogy jó kezekben van, és lesz, de akkor is. Úgy érzem, mellette kellene maradnom. Így is mindennap bejövök hozzá, és itt leszek vele minden délután, de akkor is nagyon rosszul érzem magam.
Azonban a kórház előtt egy kellemeset csalódtam, mégpedig abban, hogy nem Zayn várt a kórház előtt, hanem Eleanor.
- Szia! Hát te? - kérdeztem meglepődve, de nagyon örültem El-nek.
- Szia! Louis mondta, hogy jöjjek érted. Nem mondott semmit, igazából csak mondta, hogy Zayn nem tud eljönni eléd... Na mindegy, fiús ügyek... - mosolyodott el -  Hogy érzed magad?
- Köszönöm, egész jól vagyok. Mondjuk. Mint látod a bal kezem használhatatlan, sántítok a lábamra - igazából azóta sántítok, amióta először botorkáltam el Niallhez. Véletlenül félreléptem, ennyi - De egyébként minden rendben.
- Na örülök! De gyere, menjünk haza! - mondta, majd miután bepakoltunk hazaindultunk.
Útközben Eleanor elmesélte, hogy Perrie nagyon maga alatt van. Én mondtam neki, hogy amikor nálam volt, annyira nem látszott rajta, de El azt mondta, nem nagyon akart terhelni a problémájával. Aranyos dolog volt Perrietől, de nekem nyugodtan elmondhat bármit, bármikor, hiszen ő is mindig meghallgat, valahogy viszonoznom kell neki.
Megérkeztünk. Mikor beléptünk az ajtón, valami furcsa érzés fogott el. Nyomás kezdett rajtam eluralkodni.
Azonban Zaynben nem csalódtam. Oké, nem vártam vörös szőnyeget vagy meglepetésbulit a tiszteletemre, de egy köszönés jól esett volna.
- Szia neked is! - álltam meg a kanapé mellett, de hiába, Zayn a szokásos módon a telefonjával babrált. Köszönésre sem méltatott sem engem, sem El-t.
- Bunkó vagy, tudod? - húztam ki a füléből a fülhallgatót.
- Megjöttél. Örüljek? Ugráljak, vagy esetleg tapsoljak? Ó, vagy szeretnél dalt a tiszteletedre? - mondta gúnyos hangon.
- Hahahaha. Irtó vicces vagy - néztem rá szúrós szemekkel.
- Ha megbocsájtasz... - dugta vissza fülébe a fülhallgatót, de én kikaptam a kezéből. Minden érzés, ami kikívánkozott belőlem, előtört.
- Tudod, ugyanolyan maradtál... - mondtam lenézően.
- Most megint, mi bajod van?!  - ült fel, s így már teljes mértékben rám figyelt.
- Tudod, most jöttem haza a kórházból a legjobb barátod mellől... - hangsúlyoztam a legjobb barátod szavakat.
- És mit kezdjek veled? - kérdezett vissza, nálam pedig teljesen betelt a pohár.
- MI AZ HOGY ÉS?  A rokonod vagyok, akármennyire is nehéz elfogadnod... Nem várok semmi ölelést, meg ilyesmi, de tudod, egy 'hogy vagy?' kérdés jól esne. Meg ott van Niall! Egyszer nem voltál bent nála. Annyira el vagy foglalva önmagaddal, hogy észre sem veszed, mi folyik körülötted!
- Perrievel összebeszéltetek? - kérdezett vissza.
- Apropó Perrie. Nem néznél egy kicsit magadba?! Perrie csak az igazságot mondta neked!
- Oké! Leállnál? Tudom, eddig nem volt senki, akit csesztethetnél... Kiélted magad? Mert ha még nem, szólj ha végeztél! - dugta vissza fülébe a fülhallgatót, és folytatta a pötyögést a telefonján.
Ennyire nem veszi észre magát?! Ennyire megárt neki ez a sztárság dolog?! De ezeken kívül, tuti, hogy valami nem oké vele kapcsolatban...
- Segítsek még valamit? - kérdezte halkan Eleanor.
- Nem, köszönöm. És sajnálom, hogy ezt végig kellett hallgatnod... - magyarázkodtam neki, de ő csak rám mosolygott, nem szólt semmit. Kínros csend következett, amit végül ő tört meg.
- Tudom, hogy nem vagytok annyira meg, és ha gondolod, nyugodtan átjöhetsz, akár most is... - invitált hozzájuk.
- Nem, köszi, inkább maradok kipakolni, meg ilyesmi... Szeretnék egy kicsit egyedül lenni.
- Rendben! Minden rendben lesz! Pezz azt ígérte, majd hív! - ölelt meg, majd miután felpakoltunk a szobámba Eleanor hazament.
Egy óra múlva végeztem a kipakolással. Nagyon megéheztem, így lementem a konyhába harapni valamit. Azonban leérvén csalódnom kellett, ugyanis a hűtő gyakorlatilag üres volt.
- Most komolyan nincs itthon semmi kaja? - kérdeztem Zayntől, aki a fülhallgatóról idökőzben a TV-re váltott át, így teljesen hallotta azt, amit mondtam.
- De van... - állt fel, hogy bebizonyítsa igazát, de ezt a csatát én nyertem - el kellene menni valahová vásárolni! - nézett rám, én pedig megráztam a fejem.
Nem azért, mert bunkó akartam lenni vele, vagy ilyesmi, hanem elméletileg én Ausztráliában vagyok, és ha bármelyik osztálytársam meglátna, mehetnék suliba, pedig a kikérőm még egy hétig szól. Tudom, ha a lustaság fájna...
- Akkor rendelek pizzát! - jelentette ki, majd tárcsázta a számot.
Emlékszem, mindig azzal szórakoztunk, hogy minél lehetetlenebb pizzákat rendeltünk. Bármilyen hihetetlen is, múltkor kihoztak egy bogaras pizzát. Persze, hogy a kukába kötött ki. Mennyit nevettünk ezen!
Mikor Zayn letette a telefont, sms-e érkezett.
- Elmentem, fizesd ki a kaját. Majd jövök! - mondta.
- Hová ilyen sietősen? - kérdeztem kíváncsian - annyira nem érdekelt, csak titkon reméltem, hogy Perrievel találkozik. Esküszöm, nélküle nem bírom ki ezt...
- Semmi közöd hozzá! - válaszolt lekezelően.
Felrohant a szobájába, de a telefonját lent hagyta. És tudom, hogy nem szabadott volna, de... megnéztem az sms-t. Ez állt benne:
"Meg van a cucc, a parkban találkozzunk! 5 perced van. W."
Ez meg mi?! Milyen cucc? Ezt nem értem. Zayn mit rejteget előlünk?
A többi sms-t is meg akartam nézni, de nem jött össze, mert hallottam, hogy jön le a lépcsőn, így  telefonját hiper gyorsasággal visszatettem az asztalra.
Mikor elment, azonnal tárcsáztam Perrie számát, de nem vette fel, így egyedül indultam Zayn után a parkba. Ki fogom deríteni mi ez az egész.

17. fejezet

Ismét meghoztam az új fejezetet. Köszönöm a kommenteket, és a feliratkozókat! A következő részt 6 komment után hozom!

BOLDOG HÚSVÉTI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK!♥

Eszti.xx

*Perrie szemszöge*
Idegesen csaptam rá az ajtót. Reméltem, hogy elgondolkodik egy kicsit. Nem változott? MÉG HOGY NEM VÁLTOZOTT?
Egyszerűen, amióta Daisy nálunk lakik egy normális mondatot nem lehet vele váltani. Nem tudom, miért ilyen ideges. Igaz, voltak olyan napok, amikor jóban voltak, és teljesen normális volt, de amióta megint összevesztek, annyira furcsa. Persze, belátom, hogy mindenkit megviseltek az utóbbi napok, hetek, de egyszerűen nem értem, hogy miért rajtam vezeti le ezt az egészet, hiszen én mindig támogattam, soha nem voltam ellene. Ez a hála?
Mikor kiértem a parkba leroskadtam az első padra, és elkezdtem sírni. Nem érdekelt, hányan bámulnak meg, vagy hány fotós fényképez le. Összetörtem. Én nagyon szeretem Zaynt, és nem értem, hogy miért ilyen. Nagyon megbántott ezzel a viselkedésével. Őszintén, csalódást okozott.
Hiszen, amikor egy éve megismertem, annyira jószívű, aranyos, kedves, és romantikus volt. Annyi mindent csináltunk együtt... Együtt mentünk vásárolni, együtt mentünk edzőterembe, és a közös esték, amiket szabadidőnkben együtt töltöttünk.
Amikor hozzábújtam a kanapén, ráhajtottam fejem a mellkasára, ő pedig fejemet simogatta, és fülembe suttogta, hogy 'Szeretlek!'.
És ne értsen félre senki, nem hibáztatom Daisyt. Neki nem volt más választása, hozzánk kellett költöznie. Igazából, azt nem értem, hogy miért így viszonyulnak egymáshoz. Mindketten hibáztak, és nem értem, hogy miért nem bírnak már végre megegyezni.
De nem bírtam ezt egyedül. Valakivel beszélgetnem kellett erről, vagy bármi másról, hogy elhessegessem a gondolataimat a veszekedésünkről. Eldöntöttem, hogy meglátogatom Daisyt, hiszen vele is meg kell beszélnem azt a bizonyos leveles dolgot... Én még nem voltam bent nála, de eljött a megfelelő pillanat.
Lassan, megfontoltan lépkedtem az utcán. Folyamatosan lefelé néztem, és gondolkoztam. Valahogy mindig ott lyukadtam ki, hogy én szeretem Zaynt és nem értem miért van ez így.
Lassan odaértem a kórházhoz. Felmentem Daisy kórterméhez. Mikor benéztem az ablakon láttam Daisyt ahogy Niall mellett ül. Halkan bementem a szobába. Azt hittem észrevett, de nem így volt.
- Tudod, már nagyon hiányzol. És féltelek. Annyira szeretném, ha minden rendbe lenne veled. Tudod, az orvosok nem fűznek sok reményt ahhoz, hogy egyhamar felébredsz - nevetett fel kínosan, hallani lehetett a hangjában, hogy sír - de én bízom benned. Kérlek Niall, nem hagyhatsz itt minket! Annyira szeretlek! Te vagy az egyetlen, aki megért, és akivel teljesen önmagam lehetek... Kérlek Niall tarts ki! Én tudom, hogy képes vagy rá. Tudom, hogy nem hagysz itt minket! Kérlek... - mondta neki elcsukló hangon, majd leborult mellé, és sírni kezdett. Nagyon aranyos, és megható volt. Ha Niall felébred, remélem Daisy lesz mellette!
Halkan oda mentem a háta mögé, és megöleltem. Ijedten nézett fel, de mikor meglátott, szorosan megölelt.
- Mi óta vagy itt? - kérdezte kibújva ölelésünkből.
- Pont elég régóta ahhoz, hogy tudjam, hogy Niallnek te vagy a tökéletes lány. Csodálatos vagy!
- Mindig szoktam beszélni hozzá - mondta, miközben visszament saját fekvőhelyéhez - megnyugtat. De Perrie! Én tudom, hogy legbelül hall, és tudja, hogy nagyon hiányzik nekem. És hogy szeretem. Mindig is szeretni fogom, bármi is történjen!
Remélem, így is lesz. Szerintem nagyon szép párt alkotnak ketten Niallel. Tudom, hogy Niall is szereti, sőt. Egyszerűen imádja Daisyt.
- Egyébként mi történt veled? Nagyon úgy nézel ki, mint aki sírt...
- Tudod, Zaynnel összekaptunk kicsit. És... Ki vagyok. Elmentem. Csak elrohantam.
- Komolyan? Min vesztetek össze? - kérdezte csodálkozva.
- A levélen, amit neked írtam. Tudod. És igazából ezért jöttem. Nagyon sajnálom. Nem szerettem volna egyikőtöknek sem fájdalmat okozni. Csak jót akartam. Azt szerettem volna ha végre megbeszélitek. De nem jött ki jól...
- Nézd Perrie... Először nagyon haragudtam rád. De átgondolva, tényleg csak miattunk csináltad. És igazából részemről teljesen el van intézve ez az egész. Semmi probléma, el van felejtve.
- Köszönöm. Te jobban reagáltad le mint Zayn.
- De miket mondott?
- Hát, igazából elmondtam neki, hogy mit gondolok. Azt, hogy sokat változott, és nem értem már, meg hogy miért rajtam vezeti le a feszültségét. Ő erre persze eléggé felkapta a vizet. Veszekedtünk, majd elrohantam. Azt mondtam neki, hívjon ha elgondolkozott...
- És hívott azóta?
- Nem. Nem is számítok neki... - temettem arcomat a tenyerembe.
- Dehogynem! Csak ideges Niall miatt. Nyugi. Tuti, hogy hívni fog. Addig is nyugodtan itt maradhatsz, ha gondolod. Beszélgessünk egy jót. Amúgy is tök egyedül vagyok...

16. fejezet

Ismét új résszel jelentkezem! Remélem tetszeni fog! Mint látjátok, létrehoztam egy chat ablakot, ahol tehettek fel kérdéseket a bloggal kapcsolatban, és cseréket is fogadok!☺
A következő részt 6 komment után hozom!
xoxo: Eszti♥

Másnap reggel egy nővér hangjára ébredeztem.
- Daisy, hogy kerültél ide?! - kérdezte hitetlenkedve.
- Gondolom idejöttem... - válaszoltam kicsit flegmán, de nagyon utáltam, ha valaki felébreszt.
Egyébként nagyon jó volt Niall mellett aludni, mert biztonságban éreztem magam mellette. Nagyon örülnék ha végre felébredne és beszélhetnék vele. Már nagyon hiányzik!
Nagy nehezen visszafeküdtem az ágyba. Pár percre rá a kezelődokim jött be az ajtón.
- Hogy érzed magad, Daisy?
- Köszönöm, egész jól.
- Szeretnél hallani egy jó hírt?
- Jól jönne egy... - őszintén, abban reménykedtem, hogy tudnak valami jó módszert arra, hogy felkeltsék barátomat.
- Már csak pár napig tartunk bent megfigyelésre, utána hazamehetsz. Óriási nagy szerencséd volt, hogy ilyen könnyű sérülésekkel megúsztad. Tudod, ilyen baleseteknél nagyon ritka a túlélők száma, de hogy ilyen könnyen megúsztad... Szinte már csodának számít!
Szóval egy csoda, hogy túléltem. Nagyon örülnék neki, ha nem kellene azon aggódnom, hogy Niall felkel-e vagy sem, hogy mi lesz a nevelő szüleimmel... Egyszerűen nem tudok már örülni.
Meg annak örüljek, hogy Zaynhez kell visszamennem?! Ezt azért ne gondolják komolyan. Szerintem mi most annyira rosszban vagyunk, hogy meg tudnánk egymást ölni. De nehogy már engem okoljon azért, mert lezuhant az a rohadt repülőgép!
Mellesleg akkor is miatta vesztünk össze. Neki soha nem számított, hogy én mit szeretnék, vagy hogy érzek.
Hogy is kezdődött? Először a sok éves szinte már testvéri kapcsolatunk után, egyszer csak létrejött a One Direction, engem pedig eldobott, mint egy rongyot.
Utána jött ez a költözös dolog, Zayn megpróbált jó képet festeni anyuéknak (nekem ők maradnak az igaziak), meg nekem is, viszont a végén kiderült, hogy mégsem minden olyan szép, mint aminek látszik. Igazából én óriásit csalódtam benne. Oké, tudom, hogy nem szabadott elmondani, meg minden, de akkor is...
Bár, lehet, hogy túlreagáltam volna? Mondjuk a tegnapit biztosan nem. Viszont, azt, hogy nem mondta el, lehet. Végülis, nekem akart jót, azt hiszem... És még talán el is hiszem. Nem tudom. Amiken most keresztül mentem, én is, meg ő is... Elég megterhelő dolog ez mindkettőnknek...


*Zayn szemszöge*
Ma reggel nagyon fáradtan ébredtem. Borzasztóan aggódtam Niall miatt, és hogy őszinte legyek, a Daisy-s dolog is bántott egy kicsit. Lehet, hogy tegnap nagyon lerohantam. De igazam volt, nem?! Mármint, lehet, hogy Niall nem miatta van kómában, sőt ez tény is, de nem értem miért kellett magával vinnie. Oké, járnak. Oké, tudom, hogy engem végképp nem vitt volna el a történtek után. De miért nem vitte Perriet vagy Eleanort?! Velük úgyis olyan jóban van.
- Elmondanád végre, hogy mi bajod van? - jött le Perrie a lépcsőn. Ja, a legjobbat meg kifelejtettem.
Tegnap mikor hazaértünk, átmentem a srácokhoz, kicsit kiadni magamból a gőzt. Késő este értem haza, Perrie pedig már aludt, így nem tudtam vele semmit sem beszélni. Mivel rá is pipa vagyok egy kicsit, lent aludtam a kanapén.
- Nem is tudom...  - fejeztem be a mondatot várva a reakcióját.
- Miért, nekem kellene tudni?! - kérdezte idegesen.
- Mondjuk.
- Ne játszadozz már, bökd ki végre! - sürgetett.
- Tudod Perrie, nem volt valami szép dolog levelet írni a nevemben Daisynek...
- Ó, hogy már tudod... - sütötte le szemét.
- Hogyne tudnám. De mégis hogy jutott eszedbe ilyesmi?!
- Én csak nektek akartam jót! Hogy végre minden megoldódjon.
- De ezt nem így kellett volna! Meg egyébként is, mi közöd van hozzá?! - kérdeztem, ami azt illeti, lehet kicsit bunkó módon.
- Mégis, mi közöm van hozzá?! Az, hogy marhára elegem van abból, hogy amióta ti folyton csak veszekedtek, a ház egy csatatérré változott! Folyamatosan egymásban keresitek a hibát, holott néha magatokba kellene csak néznetek egy kicsit! Plusz, nagyon elegem van abból is, hogy folyamatosan döntenem kell, hogy kinek a pártját fogjam! Ha Daisyét fogom, te sértődsz meg, ha a tiédet akkor pedig Daisy. Igazán vége lehetne már!
- Nehogy már én legyek a hibás! - vágtam rá egyszerre.
- Persze, mert te vagy Mr.Tökéletesség, akiben semmi hiba nincsen? Tudod, nagyon sokat változtál, és Daisynek igaza van. Nem ilyen Zaynt ismertem meg! Olyan más lettél... Folyton mindenkivel kötözködsz, csak a srácokkal vagy természetes. Tudom, hogy nyomaszt Niall is, meg Daisy is, de nehogy már én legyek az, akin levezeted!
- Tessék?! Ugyanolyan vagyok mint eddig! Semmiben nem változtam! Daisy neked is elvette az eszed, úgy látom...
- Jó, oké, ennek semmi értelme. Ha elgondolkodtál, hívj fel! Szia! - mondta dühösen, majd felkapta a táskáját, és elment. Nem lehet igaz, hogy már őt is elveszítem!

15. fejezet

Kedves olvasóim!
Ismét új résszel jelentkezem! Sok hozzáfűznivalóm nincs, remélem tetszeni fog!
A következő részt 5 komment és +1 feliratkozó után hozom!
xoxo: Eszti♥

Miután Zayn elment, rám tört a sírás. Bűntudatot éreztem. Tudtam, hogy igaza van. Tudtam, ha Niall nem jön velem, akkor nem történik vele ilyesmi...
- Ebben a szobában van... - nyitott be az ajtón a nővér, egy nővel és egy férfival. Fogalmam sem volt, kik lehetnek, ugyanis még életembe nem láttam őket.
- Maguk kicsodák? - tettem fel a kérdést, miközben könnyeimet törölgettem le az arcomról.
- Akármilyen hihetetlen is Daisy, a szüleid vagyunk... - hogy kicsodák?!
- Mi?! Honnan találtatok meg?! Honnan tudtátok, hogy itt vagyok?!
Számomra hihetetlen ez az egész. Nem tudtam, hogy örüljek, vagy mérges legyek, esetleg, sírjak még egy sort.
- Az most lényegtelen...
- De hol voltatok idáig?! Miért nem kerestetek?!
- Voltak problémáink tudod? Nem hárulhatott ránk az a felelősség is, hogy egy gyereket is felneveljünk.
- Jó kifogás... problémák?! Persze...
- El kell hinned! Tudjuk jól, hogy nem kellett volna eldobnunk téged magunktól. De abban a helyzetben, amiben voltunk, nem engedhettük meg, hogy belekeveredj... És tudjuk azt is, hogy neked ez most nehéz. De Daisy, itt vagyunk most neked! Bepótoljuk ezt a sok elmúlt évet!
- Azt hiszitek, hogy idejöttök, és máris minden rendben lesz?! Azt hiszitek, hogy semmiperc alatt elfelejtem azt, hogy csak úgy eldobtatok magatoktól?! Nem lehet bepótolni ezt percek alatt...
- Akkor mindennap bejövünk, és beszélünk jó? Kérlek Daisy, adj még egy esélyt!
- Nem kérek a szeretetetekből! Hagyjatok kérlek...
Nem kellett kétszer mondani. A férfi mormolt maga elé valami olyasmit, hogy "tudtam, hogy ez nem jó ötlet.."   Őszintén? Mit hittek? Hogy idejönnek, mondanak egy 'bocs'-ot és minden rendbe jön? Azt hiszem a mai napból totál elegem van. A baleset, Zayn, most meg ez? Valaki tuti ki akar készíteni...

***

Egyszer csak egy óriási házban találtam magam. Nem volt ismerős, soha nem jártam itt. De várjunk csak... Az előbb még a kórházban voltam. Hogy lehetséges ez?! Mondjuk, ha már így hozta a helyzet, körülnézek. A nappaliban lehettem, ugyanis egy nagy bőrkanapé, kávézóasztal és egy televízió volt azon a helyen, ahol álltam. Csodás képek, az egyiken én is rajta vagyok, Niallel. Furcsa, mert még nem csináltunk közös fotót. 

Egyszer csak Zayn, Liam, Harry és Louis a lányok kíséretében lesétáltak a lépcsőn feketébe öltözve. Szomorúnak tűntek. Perrie és El folyamatosan sírtak. Mi történt?!

- Mehetünk? -kérdezte halkan Zayn, majd kiterelt mindenkit az ajtón. 

Gyalog indultak. Mentem utánuk, viszont ők nem vettek észre.

Átmentek a jelzőlámpáknál, a parkon, mígnem egy csendes környékre értek, ahol... ahol egy temető volt?! Mi történhetett?!

Beljebb mentünk, és megálltunk egy sírnál, amelyen ez a felirat volt: Niall Horan, élt 19 évet.

Nem lehet. Nem lehet, hogy Niall meghalt! Nem, nem, nem! Ne hagyj itt! Teljesen egyedül maradtam! Ne kérlek, ne...

Felriadtam. Megnéztem, hogy Niall ott van-e még. Ott volt. Jajj, de jó, ez csak egy rossz álom volt! 

Ránéztem az órára. Éjjel fél tizenegy. Én meg most ébredtem fel...  Gondoltam, megnézem, hogy van Niall...

Nagy nehezen feltápászkodtam az ágyból. Megpróbáltam az infúziót nem kihúzni a kezemből. Mikor felkeltem, nagyon megszédültem, de végül oda tudtam botorkálni Niall ágya mellé.

- Olyan rossz így látni téged. - kezdtem beszélni hozzá - Hiányzik az a csodálatos hangod! Hiányzik a nevetésed, a mosolyod! Hiányzik az érintésed! Hiányzik, amikor azt mondod 'szeretlek'! Tudom, hogy te őszintén mondod. Hiányzik ahogy énekelsz! Hiányzik mindened. Az ölelésed. A csókod...

A szemeim újra könnybe lábadtak. Eszembe jutott az álmom. Újra elkezdtem beszélni hozzá.

- Niall, kérlek ne hagyj itt minket! Zaynt, Lout, Liamet, Harryt... Tudod, Zayn nagyon imád ám téged! Nagyon szeretné, hogyha velünk maradnál. Te vagy az az ember számára, akiben mindenkinél jobban megbízik! Nem lehet, hogy itt hagyd! Harry, Liam és Louis is imádnak! Hiszen, nélküled nincs csapat, nincs One Direction sem! Nélküled nincs élet... Niall, nem neked kellenne szünetet tartanod! Olyan csodálatos életed van! Van egy családod, bátyád, barátaid, és a sok rajongó! Ők is számítanak rád, velünk együtt! Légy erős! 

Elmondtam neki mindent. Mindent amit gondolok, és érzek. Lehet, hogy nem hallotta de nem zavart. Legbelül tudom, hogy értette. Tudom, hogy most is velem van. Tudom, hogy szeret!

Ezekkel a gondolatokkal aludtam el mellette.

14. fejezet

Íme, ismét meghoztam az új részt:) Remélem, mindenkinek tetszeni fog^^
Köszönet illeti Adrit az ihlet beindításához.:3♥
A mostani feltétel: 5 komi:")
Ölel titeket: Eszti♥


*Zayn szemszöge*

*Végre, nincsenek hisztik, nincsenek veszekedések, nincs feszültség...Az elkövetkezendő két hetem egész jónak ígérkezik. Gonosz lennék? Nem hiszem. Ha Daisy nem bírja felfogni, hogy ezeket mind érte tettem, akkor sajnálom, de nem érdekel. Nem mindig csak neki lehet igaza.

Mikor idekerült, mindig jót akartam neki. Folyton a pártját fogtam, kedves voltam vele... És én kértem először bocsánatot is, a hibáimért. De nem, neki ennyi nem volt elég. A hibákat kereste bennem folyamatosan, mígnem egy új alkalmat talált arra, hogy újra veszekedjünk. De most már nem érdekel. Sem ő, sem az, hogy mi van vele...*

Akkora nagy űr volt bennem Niall nélkül... Így egyáltalán nem voltunk teljesek a fiúkkal.
- Szerinted miért Niallt vitte el Daisy? Furcsa, nem? - kérdeztem a konyhában koncentráló Perrietől.
- Szerintem nem furcsa... - mondta fel nem nézve a szakácskönyvből. Mikor főz, szerintem azt sem tudja fiú-e vagy lány.
- Miért?! - kérdeztem meglepődve.
- Hát mert... - itt azonban befejezte a mondatot. Lehet, hogy tud valamiről, amiről én nem...
- Perrie drágám, fejezd be a mondatod! Mit tudsz? - tértem rá a lényegre.
- Nem tudom miről beszélsz... - nézett félre. Éreztem, hogy van valami, de így már biztos voltam benne.
- Tudom, hogy tudsz valamiről. Semmi baj nem lesz, mondd már el....
- Na jó, mert tudom, addig úgy sem hagysz békén. Szóval Daisy azért Niallt vitte el Ausztráliába, mert ők ketten...
- Most csak viccelsz! - szakítottam félbe a mondatát.
- De nagyon aranyosak együtt...
- Hát, ez marha jó...
- Ne legyél már ilyen! Fogd fel úgy, hogy a legjobb barátod boldog, és kész!
- Nehogy már te is... Várj! Figyelj! - irányítottam át figyelmét a televízióra.
- ...a Londonból Ausztráliába tartó repülőgép valószínűleg műszaki hibák miatt zuhant le. A tragédiát mindössze négy ember élte túl, a többi utas életét vesztette. Következzenek közlekedési híreink! - mondta a bemondó, én pedig nem tudtam mit mondani. Sokkolt ez az egész. Még belegondolni is rossz. Négy ember... És ha Niall nincs a túlélők között?! Nem, az nem lehet. Nincs 1D Niall nélkül. Nincs élet Niall nélkül. Nem lehet, hogy pont ő...
Perriet is eléggé sokkolta ez az egész. Csöndben ültünk egymás mellett.
- Még nincs semmi veszve! - álltam fel hirtelen. Hiszen, van négy túlélő, nem?!
- Hova mész? - kérdezte Perrie.
- A kórházba, és nem megyek, hanem megyünk! Gyere!
Irtózatos nagy sebességgel száguldottam autóval a kórházba. Reméltem, hogy nem Niallel van valami baj. Na jó, azért Daisy is izgatott, de Niall lényegesen jobban.
A húsz perces út helyett 5 perc alatt a kórházban voltunk. A főbejáraton belépve egyenesen a recepcióhoz mentünk.
- Jó napot! Szeretnénk a repülőbaleset túlélői felől érdeklődni. Behozták már őket? - kérdeztem magabiztosan, leplezve azt, hogy mindjárt összeomlok.
- Igen, mind a négy utast behozták már!
- És van a túlélők között Niall Horan és Daisy Brown nevű személy?
- Ö, egy pillanat...
Amíg a recepciós keresett, mi egyre idegesebbek lettünk. Pár perc után (ami nekem egy teljes órának tűnt) válaszolt is kérdésemre.
- Daisy Brown és Niall Horan igaz?
- Igen...
- A 223-as kórteremben megtalálják őket! Az állapotukról az orvosuknál érdeklődhetnek! - mihelyst ezt kimondta, óriási nagy kő esett le a szívemről. Már azt hittem, meghaltak...
Perrievel olyan gyorsan mentünk fel a kórteremhez, amilyen gyorsan csak tudtunk.
A kórtermükből éppen egy fehérköpenyes alak jött ki. Gondolom, ő lehet a dokijuk.
- Jó napot! Ön Niall Horan és Daisy Brown kezelőorvosa?
- Igen. Maguk hozzátartozók?
- Igen, a hozzátartozók... Be lehet menni hozzájuk?
- Persze, de kérem csak egyikük menjen be!
- És mi történt velük? Mármint mik a sérülések?
- Daisy sérülései nem annyira súlyosak. Beverte a fejét, agyrázkódást szenvedett, és eltörött a keze. Niall sajnos kómában van, így vele nem tudnak beszélni.
Niall kómában van? Na tessék. Egy jó hír, majd rá a hideg zuhany...


*Daisy szemszöge*

Miért neki kellett kómába esnie? Neki csodálatos élete van, problémák nélkül.
Nekem sokkal jobban jött volna egy "szünet" mint neki...
- Szia. - jött be Zayn az ajtón, és leült az ágyam melletti székre.
- Szia! - öleltem meg, így háláltam meg neki a levelet, amit írt.
- Veled meg mi lett? Ennyire beverted a fejed? - kérdezte cseppet sem kedvesen.
- Hát, tudod szeretném megköszönni a levelet amit írtál. Nem gondoltam volna, hogy így vélekedsz erről.
- Na várj! Te meg milyen levélről beszélsz?! Nem írtam neked semmilyen levelet!
- Dehogynem! Leírtad benne, hogy sajnálod ezt az egészet, és hogy csak nekem akartál jót...
- Nem írtam neked ilyet! Ha valaha mondnék neked ilyet, nem leírnám, hanem elmondanám. Pont most nem írtam volna. Mutasd!
Odaadtam neki, ő pedig elkezdte olvasni. Pár percig a kezében volt, majd mérgesen visszaadta.
- Ezt nem én írtam.
- Akkor meg ki?!
- Perrie. - ez nem lehet igaz. Az egyetlen normális ember a házban is ellenem fordul? Nem hiszem el.
- Egyébként erről jut eszembe. - kezdte újra - ti Niallel mióta jártok?
- Ahhoz neked semmi közöd.
- De igenis van közöm ahhoz, hogy az egyik legjobb barátomnak ilyen barátnője legyen!
- Kérlek ebből, ebből az egyből maradj ki! Az egész életemet tönkre akarod tenni?!
- Nem. Egy dologra kérlek. Hagyd békén Niallt! Jobb lesz ha nem vagytok együtt! Miattad történt ez az egész is... - állt fel idegesen.
- Miattam?! Persze, könnyű rám fogni a dolgot! Én tehetek arról a műszaki hibáról, ami a géppel történt! Zayn te teljesen meghibbantál?!
- De miért kellett magaddal vinned?
- Honnan tudtam volna, hogy ez lesz?! Esküszöm Zayn, te egyre rosszabb vagy.
- Tudod Daisy, te is. Te is... - majd kisétált az ajtón.
Nem érdekel! Miért kell ebbe beleszólnia?! Miért akarja megmondani mit csináljak?!
És Perrie. Nem hiszem el, hogy ezt tette! Annyira utálok itt lenni ezen a világon...

13. fejezet

Sziasztok! Sajnálattal vettem észre, hogy valaki leiratkozott a blogomról, és szinte minden bejegyzéshez valaki megnyomja a nem tetsziket... Ez engem nem is zavar, mert tudom, hogy nem mindenkinek tetszhet. De légyszi, akinek nem tetszik valami, az MONDJA MEG! Ugyanis tudok változtatni, ha úgy van. Ezért kérdezném tőletek azt, hogy mi tetszik, és mi nem tetszik a blogban! Köszönöm szépen!♥
Mostani feltételem: 4 komment.:)


Végre eljött a nagy nap! Ma mentünk Niallel Ausztráliába. Azonban még egy teljes napot ki kellett bírnom abban a rohadt iskolában...
Utolsó óránk tesi volt, amit történetesen utáltam. Hogy miért?! Azok a szemét osztálytársaim, testnevelés rán szokták kidühöngeni magukat focizás közben. Igen, focizunk, lányok és fiúk, külön. Mivel, most én vagyok a közellenség, mert nem hívtam meg hozzánk a nagymenő lányokat, ezért kis félelemmel vártam a tesi órát. Arról senki sem tud, hogy Ausztráliába megyek Niallel. Jobb is, mert ha kiderülne ez is, szerintem elbúcsúzhatnék mindenkitől.
- Brown az egyik csapatkapitány, Holmes a másik! - hát, igen. A tesitanárunk imád minket a vezetéknevünkön szólítani.
Én kezdtem a válogatást. Megpróbáltam jó csapatot összehozni magamnak. Akit legelőször választottam, Ellie volt. Nem azért, mert kibékültünk, hanem azért, mert ő egy jó játékos. És kell az erősítés.
A fiú osztálytársaink ma úgy döntöttek, hogy kondiznak, így az egész terem a miénk, lányoké volt.
Elkezdtünk játszani. Mikor nálunk volt a labda, ők vették el, mikor náluk, akkor mi vettük el tőlük a labdát. Nem bírtunk gólt rúgni, mert erős csapat volt mindkettő, és egyszerűen nem tudtuk elvinni a kapuig a labdát. Azonban ezt nem játszottuk sokáig, ugyanis egy fiú belépett a terembe. Egy fiú, akit minden lány imád. Akinek szőke haja, és gyönyörű kék szeme van. Hölgyeim, és uraim: Niall Horan!
Ennyi kellett mindenkinek, ott hagyták a focit, és lerohanták a barátomat. Niall mindenkivel kedves volt, közvetlen, autogrammot osztogatott. Mikor legalább minden osztálytársammal végzett, elindult felém.
- Veled mi van? Egy ilyen nagy sztárral nem szeretnél kapcsolatot létesíteni? Tudod csak neked, csak ma, odaírom a telefonszámomat is az aláírás mellé...
- Tudod mi jönne nekem jól a telefonszámodon kívül? Egy fuvar haza... - folytattam a hülyéskedést, mire ő egy puszit nyomott az arcomra. Ennyi kellett. Ha szemmel ölni lehetne, én már régen halott lennék. Az összes lány bámult mikor kifelé mentem a teremből, ugyanis kicsengettek.
Az öltözőben mindegyikük csak lesett. Nem mertek kérdezni, sem beszólogatni.  De nem is gond, itt hagyom őket 2 hétre! Nem kell hallgatnom a vinnyogásukat meg a hisztijeiket. Milyen szép az élet!
- Kész vagy? - kérdezte Niall mikor kiértem hozzá a suli elé.
- Persze, menjünk!
Mikor hazaértünk, én felmentem a bőröndömért, és összepakoltam pár cuccot. Még most sem tudom elhinni, hogy tudtam két hétre való ruhát, cipőt összepakolni egyetlen egy bőröndbe... Mindegy, ez örök rejtély marad.
Eljött az idő, hogy induljunk. Hogy milyen érzések kavarogtak bennem? Hiány, félelem, és egy csöppnyi öröm. Hiány azért, mert nagyon hiányozni fog Perrie, a srácok, El, és Zayn is. Attól féltem, hogy anyuékat már nem fogom látni... ha esetleg későn érünk oda... Hogy minek örültem? Niallel mehetek, és ez nekem már alapjában véve öröm. Főleg annak örülök, hogy nem kell suliba menni.
- Vigyázz magadra, és majd jelents! - köszönt el tőlem Perrie, és egy borítékot adott a kezembe. Ki akartam bontani, de ő ezt mondta:
- Csak a repülőn! Olvasnivaló az útra! - kíváncsi voltam mi van benne, de szót fogadtam.
- Remélem a szüleiddel minden oké... - mondta Zayn elbúcsúzó szöveg gyanánt.
- Én is... - mondtam neki. Köszi Zayn, hogy ennyire aggódsz értem!
A többiektől is kaptunk egy óriási ölelést, majd kiindultunk a reptérre. Louis vitt ki minket, de csak lerakott és el is ment, ugyanis El-hez sietett.
A gépre hamar felszállhattunk. Nem magángéppel mentünk, így pár lány odajött Niallhez képért és aláírásért. Miután lerendezte rajongóit, rám nézett.
- Daisy ne aggódj! Biztos minden rendben lesz! - mondta, majd megszorította kezemet.
- Jó hogy itt vagy... - válaszoltam, mire lágyan megcsókolt. Imádtam amikor szája az enyémhez ér... Minden megszűnik körülöttünk.
Kisebb késéssel, de felszálltunk. Sosem ültem még repülőgépen, ezért csak forgolódtam össze-vissza. A tájat néztem, Niallt, a többi embert... Annyira szuper!
*1 óra múlva*
Niall bealudt, én pedig unatkoztam. Eszembe jutott a levél, amit Perrie adott. Előkotortam a zsebemből, és olvasni kezdtem.
Daisy!
Zayn vagyok. Bocsáss meg, hogy csak így tudom leírni, amit érzek, de nem tudtam, hogy mondjam el neked...
Először is tudnod kell, hogy szeretlek. Sajnálom ezt az egészet. Amit néha művelek veled.  Néha bunkó vagyok, tudom. Nem tudlak megérteni annyira ( bocsi, hogy nem vagyok lány ), sokszor veszünk össze emiatt.
És, hogy miért nem mondtam el neked? Mert tudtam, hogy összetörsz. Hogy összevesszünk... mint most, és...
Az olvasást nem tudtam folytatni, mivel a gép egyszer csak rázkódni kezdett... Minden utas ijedten meredt egymásra.
- Niall, mi történik?! - kérdeztem ijedten tőle, ő pedig megszorította a kezem...