17. fejezet

Ismét meghoztam az új fejezetet. Köszönöm a kommenteket, és a feliratkozókat! A következő részt 6 komment után hozom!

BOLDOG HÚSVÉTI ÜNNEPEKET KÍVÁNOK!♥

Eszti.xx

*Perrie szemszöge*
Idegesen csaptam rá az ajtót. Reméltem, hogy elgondolkodik egy kicsit. Nem változott? MÉG HOGY NEM VÁLTOZOTT?
Egyszerűen, amióta Daisy nálunk lakik egy normális mondatot nem lehet vele váltani. Nem tudom, miért ilyen ideges. Igaz, voltak olyan napok, amikor jóban voltak, és teljesen normális volt, de amióta megint összevesztek, annyira furcsa. Persze, belátom, hogy mindenkit megviseltek az utóbbi napok, hetek, de egyszerűen nem értem, hogy miért rajtam vezeti le ezt az egészet, hiszen én mindig támogattam, soha nem voltam ellene. Ez a hála?
Mikor kiértem a parkba leroskadtam az első padra, és elkezdtem sírni. Nem érdekelt, hányan bámulnak meg, vagy hány fotós fényképez le. Összetörtem. Én nagyon szeretem Zaynt, és nem értem, hogy miért ilyen. Nagyon megbántott ezzel a viselkedésével. Őszintén, csalódást okozott.
Hiszen, amikor egy éve megismertem, annyira jószívű, aranyos, kedves, és romantikus volt. Annyi mindent csináltunk együtt... Együtt mentünk vásárolni, együtt mentünk edzőterembe, és a közös esték, amiket szabadidőnkben együtt töltöttünk.
Amikor hozzábújtam a kanapén, ráhajtottam fejem a mellkasára, ő pedig fejemet simogatta, és fülembe suttogta, hogy 'Szeretlek!'.
És ne értsen félre senki, nem hibáztatom Daisyt. Neki nem volt más választása, hozzánk kellett költöznie. Igazából, azt nem értem, hogy miért így viszonyulnak egymáshoz. Mindketten hibáztak, és nem értem, hogy miért nem bírnak már végre megegyezni.
De nem bírtam ezt egyedül. Valakivel beszélgetnem kellett erről, vagy bármi másról, hogy elhessegessem a gondolataimat a veszekedésünkről. Eldöntöttem, hogy meglátogatom Daisyt, hiszen vele is meg kell beszélnem azt a bizonyos leveles dolgot... Én még nem voltam bent nála, de eljött a megfelelő pillanat.
Lassan, megfontoltan lépkedtem az utcán. Folyamatosan lefelé néztem, és gondolkoztam. Valahogy mindig ott lyukadtam ki, hogy én szeretem Zaynt és nem értem miért van ez így.
Lassan odaértem a kórházhoz. Felmentem Daisy kórterméhez. Mikor benéztem az ablakon láttam Daisyt ahogy Niall mellett ül. Halkan bementem a szobába. Azt hittem észrevett, de nem így volt.
- Tudod, már nagyon hiányzol. És féltelek. Annyira szeretném, ha minden rendbe lenne veled. Tudod, az orvosok nem fűznek sok reményt ahhoz, hogy egyhamar felébredsz - nevetett fel kínosan, hallani lehetett a hangjában, hogy sír - de én bízom benned. Kérlek Niall, nem hagyhatsz itt minket! Annyira szeretlek! Te vagy az egyetlen, aki megért, és akivel teljesen önmagam lehetek... Kérlek Niall tarts ki! Én tudom, hogy képes vagy rá. Tudom, hogy nem hagysz itt minket! Kérlek... - mondta neki elcsukló hangon, majd leborult mellé, és sírni kezdett. Nagyon aranyos, és megható volt. Ha Niall felébred, remélem Daisy lesz mellette!
Halkan oda mentem a háta mögé, és megöleltem. Ijedten nézett fel, de mikor meglátott, szorosan megölelt.
- Mi óta vagy itt? - kérdezte kibújva ölelésünkből.
- Pont elég régóta ahhoz, hogy tudjam, hogy Niallnek te vagy a tökéletes lány. Csodálatos vagy!
- Mindig szoktam beszélni hozzá - mondta, miközben visszament saját fekvőhelyéhez - megnyugtat. De Perrie! Én tudom, hogy legbelül hall, és tudja, hogy nagyon hiányzik nekem. És hogy szeretem. Mindig is szeretni fogom, bármi is történjen!
Remélem, így is lesz. Szerintem nagyon szép párt alkotnak ketten Niallel. Tudom, hogy Niall is szereti, sőt. Egyszerűen imádja Daisyt.
- Egyébként mi történt veled? Nagyon úgy nézel ki, mint aki sírt...
- Tudod, Zaynnel összekaptunk kicsit. És... Ki vagyok. Elmentem. Csak elrohantam.
- Komolyan? Min vesztetek össze? - kérdezte csodálkozva.
- A levélen, amit neked írtam. Tudod. És igazából ezért jöttem. Nagyon sajnálom. Nem szerettem volna egyikőtöknek sem fájdalmat okozni. Csak jót akartam. Azt szerettem volna ha végre megbeszélitek. De nem jött ki jól...
- Nézd Perrie... Először nagyon haragudtam rád. De átgondolva, tényleg csak miattunk csináltad. És igazából részemről teljesen el van intézve ez az egész. Semmi probléma, el van felejtve.
- Köszönöm. Te jobban reagáltad le mint Zayn.
- De miket mondott?
- Hát, igazából elmondtam neki, hogy mit gondolok. Azt, hogy sokat változott, és nem értem már, meg hogy miért rajtam vezeti le a feszültségét. Ő erre persze eléggé felkapta a vizet. Veszekedtünk, majd elrohantam. Azt mondtam neki, hívjon ha elgondolkozott...
- És hívott azóta?
- Nem. Nem is számítok neki... - temettem arcomat a tenyerembe.
- Dehogynem! Csak ideges Niall miatt. Nyugi. Tuti, hogy hívni fog. Addig is nyugodtan itt maradhatsz, ha gondolod. Beszélgessünk egy jót. Amúgy is tök egyedül vagyok...