11. fejezet

Sziasztok! Újra meghoztam a fejezetet. Kérlek, hogyha nem tetszik a blog, akkor írjatok! Fogadok hideget, meleget! Mert szerintem csökkent az olvasók száma szerintem.:|
A következő fejezethez 1 feliratkozót, és szintén 4 kommentet kérek!☺
Eszti♥

Becsengettem. Alig kellett várnom, máris egy nő nyitott ajtót.
- Szia! Kit keresel? - kérdezte mosolyogva.
- Üdv. Daisy Brown vagyok, és...
- Gyere be. - ezek szerint mindenről tud.
Leültünk a nappaliba. Szép, tágas házuk volt.
- Nos. Gondolom akkor megkaptad a levelet te is.
- Maguk is kaptak? Jared tudja?
- Nézd... Jared még csak hat éves. Ő ezt nem értené. Lehet, hogy befordulna. Nem beszélne velünk, veled, senkivel.
Nem tudom. El akarjuk majd mondani neki egyszer, de szerintünk még túl kicsi.
- Persze. Aztán majd ha hét, nyolc, kilenc és tíz éves lesz, akkor is kicsi lesz nem?! Majd ha tizenhárom lesz elfelejtődik, ha tizenhat hopp eszükbe jut? Ezt nem így kell! Mégiscsak az öcsém...
- Anyu ő ki? - jött be a szobába egy fiú. Szerintem Jared. Le se tagadhatna engem. Tiszta tesóm feje van! Hasonlítunk.
- Igen anyuka, ki vagyok? - kicsit lehet, hogy bunkó voltam, de nem lehet az, hogy eltitkolják Jaredtől, hogy a nővére vagyok.
- Jared ez a lány... Ő... Hát... Az új dadád.
- MI?! - néztem rá kerek szemekkel. Na ne már, hogy az öcsémmel úgy találkozzak, hogy dajkálnom kell! Azt már nem...
- Ó, hát akkor szia! Jared vagyok. És te?
- Szia. Daisy.
- És mondd csak te hány éves vagy? Mert a dinóim nem szeretik a huszonöt éveseket. Én sem.
- Tizenhat éves vagyok. Nyugi, a dinóid szeretni fognak!
- Klassz. De mami, nem mehetek fel?
- Menj csak. Mi még beszélgetünk.
Megvártuk, amíg Jared felér az emeletre.
- Mégis mit gondolt?! 16 évesen nem lehetek a dadusa!
- Csak ez jutott eszembe! Természetesen, nem te leszel az!
- Gondoltam.
És itt jött az a bizonyos kínos csend, amit telefonom csörgése zavart meg. Ki hívott? Ellie. Akire nem voltam kíváncsi. Miért hívott volna? Jajj, el ne mondd Matt-nek... Tuti ez lett volna a tárgy, így inkább kinyomtam.
- Nézd. Jobb lenne, ha most egy kis időre nem jönnél. Tudom, nehéz neked most, Daisy, de kell egy kis idő...
- MIÉRT?! Mégiscsak a nővére vagyok. Tudnia kell!
- Nyugodj meg jó? Elmondom neki ha te elmész. Holnap visszajössz, és ő tudni fogja. Megfelel?
- Jó. De holnap jövök! És remélem elmondja holnapig neki...
Így búcsuztunk el egymástól. Ő megígérte, hogy elmondja, én meg megígértem, hogy megyek.
Alig vártam már, hogy otthon legyek, mivel elvileg átjönnek a fiúk, és nekem beszélnem kell Niallel. Nem is kellett sokáig várnom, hiszen amint beléptem, már mindenki a nappaliban ült. Niall rámnézett, én pedig enyhén megráztam a fejem. Nem akartam, hogy tudják. Hogy miért? Mert még a végén lebeszélik Niallt arról, hogy együtt legyünk.
Felmentem a szobámba, és öt percre rá már valaki kopogtatott is az ajtómon.
- Daisy bejöhetek? - kukucskált be szőke az ajtón.
- Persze! Gyere. - mosolyogtam rá, ő becsukta az ajtót és leült mellém az ágyra.
- Figyelj, beszélnünk kéne. Szóval, a tegnap este. Szerinted? Megpróbáljuk?
- Megérne egy próbálkozást...
Egymás szemébe néztünk. Niallnek olyan szép szeme van! Megbabonázott. Rámmosolygott, a hajam pedig a fülem mögé tűrte, majd megcsókolt. Mikor elvette a fejét, azzal a cuki mosolyával újra rámmosolygott. Lehet, hogy vele boldog lehetek?
- Egyébként mutasd a kezed!
Na ez egy kínos pont volt. Mocskosul nézett ki. Tiszta seb, vágás, van, amelyik kicsit nagy volt...
- Tessék. Láttad? Remek.
- De miért csinálsz ilyet? Miért kellett tönkretenned magad? Daisy kérlek, ne csináld többet ezt!
- Figyelj Niall. Ki voltam borulva, és tudom, hogy nem kellett volna ezt tennem. Sajnálom... én egyszerűen, elvesztettem magam felett az uralmat. Azt hittem, nincs senki sem mellettem ebben a nehéz helyzetben.
- Most már tudod, hogy rám számíthatsz! De kérlek ne gondolj ilyet...
- Hagyjuk ezt most, Jó? Amúgy, hogy jutottál fel?
- Hát, tudod van két lábam...
- Nem úgy értettem! -kérdeztem nevetve.
- Azt mondtam wc-re megyek...
Egyszerre kitört belőlem a röhögés. Mostanában nem nevettem ennyit.
- Nem gondolod, hogy kicsit sok idő lesz?
- Nem. Megérte feljönnöm...
És megint rámnézett. Meg akar ölni?!
- Azóta beszéltél Zaynnel?
- Hát, elmondta mit tud az öcsémről. A veszekedésünkről nem beszéltünk, de szerintem nem is fogunk.
- De miért?
- Mert mindketten makacsok vagyunk. Egyikünk sem fog kezdeményezni.
- Pedig kellene.
- Hát... Hagyjuk inkább jó?
- Oké. De szerintem én most lemegyek. Hívni foglak jó?
- Jó. De ez - mutattam kettőnkre - még egyenlőre maradhat köztünk?
- Persze. Szia Daisy! - ölelt át, majd hallottam a hangot, ahogy lemegy a lépcsőn.
1 órával később mindenki elment. Még Zayn is, úgyhogy Perrie már kopogott is az ajtómon.
- Mit csinálsz?
- Öööö... Tanulok. - azaz, tartottam a kezemet a könyvet, hogy okosabbnak tűnjek tőle.
- Figyelj, nem akarlak zavarni, de... Zaynnel mi van veletek? Nem szóltok egymáshoz, vibrál köztetek a levegő!
- Nem mondta el, hogy mi volt? - Perrie a veszekedésünk idején nem volt itthon.
- Nem, ezért kérdezem tőled.
- Hát, kaptam egy levelet a szüleimtől. Rákosak, és meg fognak halni...És ezért elmondták, hogy engem... engem... örökbefogadtak, érted? És Zayn tudta, mindvégig tudta, hogy ez van. És szólt volna?! Á, dehogy.
- Szóval most emiatt vagytok rosszban egymással?
- Hát, igen.
- Gyere le igyunk egy táet, és beszéljünk egy kicsit jó?
Hogy jó volt-e a dumcsizás? Szuper volt! Beszéltünk Benről, Jaredről, az anyjáról, Ellieről, Zaynről, és valahogy Niallről is szó esett.
- Szóval ti akkor most... jártok? - kérdezte lelkesedve.
- Hát, mondhatjuk.
- Akkor már értem, miért vagy ilyen boldog így is!
Áááá, most aztán tényleg örülök, hogy Perrievel ilyen jót beszélgettünk. Már rámfért egy ilyen őszinte beszélgetés valakivel.