9. fejezet

Köszönöm az oldalmegjelenítéseket!:3 Sajnálom, hogy az előző gyatra lett, de remélem ez kárpótol mindenkit!♥ Köszönet Adrienne.*-nek az ötleteket!.♥ A következő fejezethez: 5 komi kell!:))



Már alig vártam, hogy vége legyen a sulinak! Mikor vége lett az utolsó órának is, rohantam kifelé. Azonban valaki a nevemet mondta, így vissza kellett mennem.
- Várj Daisy! Beszélhetünk? - kiáltott utánam Ben.
- Igen?! - válaszoltam egy kicsit idegesen. Semmi kedvem nem volt beszélni vele.
- Figyelj. Gondolkoztam. És... Nem volt igazam. Sajnálom. Jeremyvel tudom, hogy semmi sincs köztetek. És szeretném veled újrakezdeni. Van még egy esélyem?
Húha. Ez aztán meglepi a javából!
- Ben figyelj. Én...
- Gondold meg kérlek! - majd száját közelebb húzta az enyémhez. Megcsókolt. Erre nem tudtam mit mondani. Valahogy... Én már nem éreztem azt amit eddig éreztem iránta. Vagy mégis? Elfutottam. Nem tudom miért, de nekem ez sok volt.
- Sziasztok! - köszöntem zihálva.
- Hello Daisy! Van itt valami számodra... - mutatott Zayn a borítékra, ami az asztalon hevert.
- Mi ez?
- Egy levél. A szüleidtől.
Miután meghallottam, hogy szüleidtől. Éreztem valami furcsát... Remegő kézzel nyúltam a borítékért, melyben egy levél lapult.

Drága kislányunk, Daisy! Először is tudnod kell, hogy nagyon szeretünk, és nekünk mindig te voltál a legfontosabb! De van, amit el kell neked mondanunk Daisy apád és én rákosak vagyunk. Erről eddig nem tudtunk. Az egyik nap csak arra eszméltünk fel, hogy csomókban hullik a hajunk... Elmentünk egy itteni városi kórházba, és kimutatták a rákot. Sajnáljuk Daisy! 

A másik dolog pedig az, hogy nem mi vagyunk az igazi szüleid. Örökbefogadtunk téged. Van egy öcséd is, akit egy másik londoni család vett magához. Sajnáljuk, hogy ezeket eddig nem mondtuk el, de hidd el, mi csak téged védtünk! Remélem meg tudsz nekünk bocsátani!

Reméljük, hogy Zaynnel jól megvagytok. Nála kell hogy élj Daisy! 

Ne feledd! Mi mindig veled leszünk, és szeretni fogunk!

Anyu és apu

Kitört belőlem a sírás. Örökbefogadtak?! Anyuék meg fognak halni?! Nem hiszem el! Miért mindig velem történik ez? Miért fordul ellenem az élet? Miért veszítem el őket?
- Daisy kérlek nyugodj meg! Mi történt? - kérdezte Zayn, én pedig megöleltem. Szeretetre volt szükségem. Ott ültünk egymással és én olyan szorosan öleltem, mint ahogy még soha.
- A levélben volt valami olyan dolog ami miatt rosszul vagy? Mi az Daisy beszéld ki!
- ÖRÖKBEFOGADTAK ZAYN! És ami a legdurvább, hogy anyuék meg fognak halni!
Zayn nem szólt rá semmit. Mi?! Hiszen... Akkor ő tudta. Tudta volna?! Az egészet?!
- Zayn. Lehetne egy kérdésem, amire kérlek őszintén válaszolj!
- Persze!
- Te tudtad ezeket?
- Hát, ami azt illeti...
- TUDTAD?! MI?! ÉS MIÉRT NEM MONDTAD EL NEKEM?!
- Mert féltettelek Daisy! Nem akartam, hogy ez legyen veled, ahogy a szüleid sem!
- Marha sokat segítettetek mit ne mondjak... Az egész életem egy hazugság volt érted? JOGOM VOLT TUDNI!
- Nem akartuk, hogy ez legyen veled!
- Így tényleg jobb, mit ne mondjak... Ezek után tényleg jobb lesz... Persze.
- Daisy, MIT CSINÁLJAK? Mit csináljak veled, hogy elfogadj?! A lelkem kiteszem amióta itt vagy, és ez a hála?
- De ezt Zayn ezt?! Ezt ne mondd el? Szuper. Most is én legyek a hibás? ÉN?!
- De neked semmi sem jó! Mindenbe belekötsz amióta itt vagy!
- Hagyjuk inkább jó? De tudd meg Zayn. Soha de soha nem fogok megbízni benned. Csalódtam benned Zayn Malik. És ez nem fog változni...
Felrohantam a szobámba. Nem érdekelt senki, és semmi. Nagyon ki voltam akadva. És most már tényleg ki vagyok. De... Hol van a kiskés? Ne már. Hova a francba tettem? Kipakoltam minden fiókom meg mindent az égvilágon mindent, míg végül megtaláltam a tanszereim mellett. Hogy kerülhetett oda?!
Mikor futottam ki az ajtón zokogva, hát kikkel nem futottam össze? Hát persze hogy a fiúkkal.
- Daisy mi van? Jól vagy?
- Már megint ideges vagy? - kérdezte Louis. Hahahaha. Marha vicces volt. Válaszul megmutattam neki a középső ujjam. Nem érdekelt sem ők, sem senki...
Kiértem a parkba. Kerestem egy padot, ott, ahol nem látott senki. Felhúztam a pulcsim ujját. Elővettem a késemet, és végighúztam bőrömön. Fájt, de nem foglalkoztatott. Jól esett végighúzni a csíkot, amelyből kibuggyant a vérem. A következő vonal már nem fájt annyira. Megszoktam? Vagy már tudtam mi jön? Nem tudom. A következő vágás előtt valaki hátulról megfogta a kezem, és kivette belőle a kést. Nagyon megijedtem.
- Te mit keresel itt?! - kérdeztem a szőke fiút.
- Daisy mit csináltál? Jól vagy? - kérdezte ő.
- Niall ezt te nem értheted! Nekem az életem romokban van. És egyszerűen nem tudom mit csináljak!
Megint elkezdtem sírni. Niall mellém ült, és megsimította a hátam.
- Daisy kérlek ne sírj! Minden rendben lesz! Oké?
- NEM! Semmi sem lesz rendben. Zaynnel utáljuk egymást!
- De ő csak jót akart neked!
Mindenki ezt mondja? Nem igaz.
- Ja, és mutasd a kezed!
- Nem!
- Daisy tudnom kell, hogy néz ki!
Megmutattam neki a kezem. Nem szólt rá semmit, csak mélyen a szemembe nézett. A szemében látszott, hogy félt engem. Gyönyörű szemei voltak. Teljesen elmerültem benne.
- Daisy, ígérd meg, hogy soha többet nem csinálsz ilyet!
- Jó. Megpróbálok... - suttogtam neki, mire ő megcsókolt. Ez tényleg igazi csók volt. Valahogy... Niallel ez a csók egyszerűen csodálatos volt. Mikor elhúzta a száját, én megöleltem.
- Csak te értesz meg Niall. Köszönöm! - suttogtam neki.
- Ez nem igaz. Én is megértelek. De például Eleanor vagy Perrie is megértő veled nem?
- Mondjuk.
- Na gyere, menjünk haza! - állt fel először ő, majd felém nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam.
- Daisy hiszen hideg a kezed! Gyere odaadom a kabátomat!
- Nem köszi. Hiszen akkor a te kezed lesz hideg! - mosolyogtam rá. 
- Osztozzunk! - vágta rá, és tényleg megosztoztunk a kabáton. Beledugtam a jobb kezemet az egyik ujjába, ő pedig a bal kezét. Elég érdekesen néztünk ki, de nem érdekelt. Niallel összeölelkezve mentünk haza!