2.fejezet

Itt a második. A vége elég gyatra lett szerintem, de azért remélem tetszik majd! :)

*Zayn szemszöge*

Őszinte legyek? Ideges voltam. Daisy miatt. Láttam rajta, hogy nincs kedve ehhez az egészhez. Az is látszott, hogy nem igen bír engem. Csak miért?! Olyan jól megvoltunk régen... valamit tettem vagy mi?!
- Minden rendben Zayn? - kérdezte Perrie.
- Persze. Mondjuk.
- Ideges vagy Daisy miatt?
- Eléggé.
- Figyelj! Én nem ismerem annyira,, de nem lehet semmi oka arra, hogy utáljon téged!
- És a szerdai? Észrevetted, hogy furcsa volt nem?
- De... lehet, hogy csak azért, mert új még neki ez a dolog. Nyugodj meg, jó?
Aranyos volt tőle, hogy megpróbált megnyugtatni, bár nem sok sikerrel járt.



*Daisy szemszöge*
A péntek este is eljött. Nem akartam megválni az otthonomtól. Ellie szerint meg kellene barátkoznom velük. Végülis Zayn mégiscsak a rokonom. De akkor sem. Én nem szeretem Zayn-t. Már nem.
- Daisy, gyere indulunk!
Még egyszer ránéztem a szobámra, majd lementem.
*kocsiban*
-Daisy akkor tényleg fogadj szót, tisztelettel beszélj velük. Rendben?
- Anyu... Ezeket már háromszor elmondtad. Ne parázz már! Tény hogy nem bírom, sőt nem szeretem őket, de ez van.
- De ezeket ne mondd nekik. Jó?
- Oké anyu.
Már elegem volt. Anyuból, a világból.... MIÉRT KELL ODA MENNEM?! Számomra még teljesen érthetetlen volt, hogy anyuék miért tuszkolnak oda, amikor tudják, hogy utálom Zaynt.
Lefordultunk a kocsibejáróra. A bőröndjeim becipelése kisebb gondot okozott, de azért megoldottuk.
- Kislányom, jó legyél, vigyázz magadra! Majd minden este hívunk! - köszöntek el tőlem anyuék. Amíg unokatestvérem kikísérte anyuékat, addig Perrie megmutatta a szobámat.
- Nos. Ez lenne a szobád! - majd kinyitott egy ajtót, nekem meg leesett az állam. Ez a szoba háromszor akkora volt, mint az otthoni, és másabb. Igaz, kicsit még Daisysebbé kell tenni, de azt megoldom. És még egy plusz ajtó? Nem hiszem el. SAJÁT FÜRDŐSZOBA! Abban reménykedtem, hogy a szekrényben saját konyhám van, hogy ne kelljen együtt ennem velük, de hát, ez nem igazán jött be.
- Rendezkedj be nyugodtan, én addig lemegyek! Szólj ha kell valami!
- Ok, kösz.
A bőröndjeimet felhoztam, majd azt az irdatlan mennyiségű ruhát, kacatokat, plüssöket, parfümöket és amiket magammal hoztam több mint egy órába telt kipakolni. Mikor végeztem, ledőltem az ágyra. Elkezdtem gondolkodni. Jó sorom lesz, meg minden, de a lelkem nem a legjobb állapotban... Miközben ezen járt az agyam, hallottam, hogy valaki fut fel a lépcsőn, majd 10 másodpercre rá egy fiú berontott a szobámba. Azt hiszem Louis volt az.
- Te vagy Daisy igaz? Én Louis vagyok. Szereted a répát?
- Aha, Daisy. Ez miért fontos most?
- Csak úgy. Na mentem szia!
- Hello... - köszöntem tőle. Elég fura egy fazon. Miután ő kiment, egy lány jött be az ajtón.
- Szia! Eleanor vagyok. Bocsi Louis miatt, de kicsit fel van pörögve.
- Hali. Daisy. - még hányan jönnek be azon a rohadt ajtón?!
- Minden oké? - kérdezte a lány. Ezek szerint, látszott rajtam, hogy eléggé magam alatt vagyok.
- Nem, semmi sem oké.
- Szeretnél beszélni róla?
Neki meséljek? Akit nem ismerek? Bár.. Elég szimpi. És... belekezdtem.
- Tudod, nekem marhára nem volt kedvem ideköltözni. A szüleim meg se hallgattak, mit akarok, egyszerűen utálok mindenkit. - lehet kicsit bunkó voltam vele, de nem zavarta.
- Miért nem szerettél volna ideköltözni?
- Mert utálom Zaynt... - suttogtam, majd könnyeimmel kellett küszködnöm. Teljes szívemből utálom.
Majd hosszú csend következett. Nekem könnyek csordultak le az arcomon. Nem tudom, miért de nem bírtam tovább. Az utálatot, hogy ide kellett jönnöm. Úgy mindent.
Eleanor megsimogatta a hátam, majd kiment. Lehet, hogy van még egy normális ember a földön?